Marót Vikit mámor ringatja álomba, madárfüttyre ébred

Bájos szemüvege, bozontos hajkoronája csipetnyi derűt lop a körút délutáni reménytelen szürkeségbe. Szemernyi fényt, emberséget, melegséget. Ő volna az az önfeledten táncoló, éneklő, boldog, magabiztos lány, aki nemrégiben annyira magával ragadott, elbűvölt felszabadultságával, vitalitásával a színpadról?

Igaz, most is elbűvölő, csak másként. Természetességében és gátlásosságában, pajkosságában és bájosságában. Beülünk egy kávéházba. Én gyengéden a szemére vetem, miért nincs copfban a haja, hiszen a telefonban azt mondta, innen fogom megismerni. A tavasztündér immár ravasztündéré lett?

– Mert most éppen ilyen hangulatom volt – mondja teli szájjal mosolyogva. – Tegnap hosszan elhúzódott a koncert, hajnal felé értem haza, ezért inkább tovább aludtam. Nem volt kedvem a fonással bíbelődni. Inkább tűnjek most inkább okosnak, mint szépnek.

– A váltás nem igazán sikerült, így is gyönyörű.

– Ne mondjon ilyet, mert elpirulok! Meg egyébként is, gondoltam, hogy a szemüvegről megismer.

– Ez direkt így van kitalálva? Mert tökéletesen passzol önhöz.

– Jaj, mondja, régóta akarom kérdezni, hogy nem tegeződhetnénk?





– Dehogynem! Parancsolj…

– Hát egy túrót van kitalálva!

– Ezt magázódva nem is lehetett volna mondani!

– Tizenkét éves korom óta szemüveget kell hordanom.

– Akkor történt valami?

– Igen, történt.

– Kérdezhetem, hogy…

– … elváltak a szüleim… Ez engem akkor nagyon összetört. Imádtam, és a mai napig imádom anyukámat is, apukámat is… Addig a mennyben éreztem magam, hogy ott éltünk együtt, meg a nővérem is… Addig annyira boldog életem volt… vittek bulikra, koncertekre, nagyokat vihogtunk, békében éltünk, meg, ha nem volt olyan nagy a béke, akkor úgy csináltam, hogy ne vegyem észre, ne figyeljek oda… aztán egyszer csak kipottyantam a mennyből, zutty, le, és meg sem álltam a pokol bugyráig.

– Akkor mesélje már el, hogyan néz ki? Én ugyanis még egy fia bugyrot sem láttam.

– Jaj, ezt csak szimbolikusan mondtam! És amíg odahaza rendeződtek a dolgok, addig átmenetileg egy kollégiumba kerültem. Az még rosszabb volt. Nagyon kiríttam a többiek közül, ezért sokat bántottak és csúfoltak. Nem akartak befogadni.





– Mivel ríttál ki?

– Talán a zárkózottságommal, talán az érzékenységemmel, talán a fene nagy igazságérzetemmel, talán a külsőmmel is, a göndör, szőke, loboncos hajammal… De ezek a dolgok így, mind együtt olyan sokkolóan hatottak, hogy azt vettem észre, alig látok.

– Lehet, hogy nem akartál látni?

– Igen, lehet. Mert elmentem orvoshoz, és kiderült, hogy pár hónap alatt másfél dioptriát romlott a szemem. Ugyanilyen mértékben romlott a hallásom is!

– Fülüveget mégsem akartál íratni a szemüveg mellé.

– Pontosan. De a mai napig előfordul, hogy leveszem a szemüveget, magam elé bámulok, és a szó szoros értelmében se látok, se hallok. Teljesen elszigetelődöm a világtól.

A teljes cikk a 20. heti, május 17-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.