A tavasz itt is késett, a karsztos-sziklás fennsíkon hűvös van, a kétezer méter körüli csúcsok még hóba burkolóznak. Mi lesz itt? gondolom. Rosszabb esetben szánkózunk egyet, jobb esetben eldanoljuk az Ének az esőbent.
De a busz alagutakon át ereszkedni kezd, és mire a tenger szintjére érünk, már nagy a hőség. Dalmáciában száraz és meleg a nyár, a napsütéses órák éves száma pedig azért csak kétezer-kétszáz, mert itt is mindennap eljön az este.
Tengerbe lógó ékszerdoboz
Azért az éjjel még rám ijeszt egy kiadós vihar. A háborgó tenger felett kékesfehér villámok hasítanak a fekete fellegekbe, mindez pedig visszatükröződik a vízfelszínről. A természet éjszakai színjátéka annyira drámai hatású, hogy muszáj megnéznem, mi van a minibárban.
Hanem reggelre szikrázó napsütésben derítjük fel a környéket. Ehhez elég kiállni az erkélyemre: velem szemben, a tengerbe nyúló apró félszigeten, Primosten városa fürdőzik a fényben. Ötperces séta után érkezünk az ódon városkapuhoz. A félsziget aprócska földnyelvvel kapcsolódik a parthoz Régebben valóban sziget volt, felhúzható fahíddal. A törökök ellen védekezett így a korabeli lakosság ugyanis, ha a támadó seregek vízparthoz értek, azonnal leblokkoltak, és abbahagyták az ostromot.
Primosten legtetején a 17- században épült, hófehér templom tornyában harangozzák a delet, megszólalnak a kabócák. A templom körül pedig sírkert. Ilyen, napfényben fürdő temetőben még sosem jártam: a sírkövek mögött az Adria kéklik, a vízen fehér vitorla-háromszögek, a lehetetlenül türkiz égen pedig bárányfelhők legelésznek.
Sibenik városa ezer évre tekint vissza. Nem is az illírek, nem is a rómaiak vagy a görögök, hanem a horvátok alapították. Romantikus belvárosában vígan van a nép, a magas és karcsú dalmát lányok nyalják a fagyit, a férfiak söröznek, aki meg nem, az sétálgat, és szemmel láthatóan örül neki, hogy itt él. A középkori belvárosban érdemes megtekinteni a Szent Jakab-székesegyházat, Horvátország legjelentősebb reneszánsz kori épületét. A falán hetvenegy faragott kőportré néz velünk szigorú farkasszemet. Magabiztosságuk érthető: nem régóta ők is a Világörökség részei.
A lila akácos főtérről indulva felsétálunk a Szent Mihály-erődre, és onnét tekintünk alá a megkapó városkára és az öbölre, melynek szűk bejáratán nagy a hajóforgalom. Észak felé hatalmas viadukt szel át egy szorost: itt ömlik a Krka folyó a sibeniki öbölbe.
Másnap ez alatt hajókázunk át motoros katamaránunkkal. A járat Tribunjból indul, amely leginkább kikötőjéről híres. Ez a legmodernebb és a második legnagyobb hajóparkoló Horvátországban. Tulajdonosai magyarok. Így nem is csoda, ha számtalan luxusjachton magyar zászlót fúj a sós tengeri szél. (Ha már a honfitársainkról esett szó: Dalmáciát bevették a magyarok. Nemcsak a vendégek, hanem a befektetők is. Szállodánk, a négycsillagos Hotel Zora is a miénk.)
Kapaszkodjunk fel a lépcsősoron a zúgó tetejére, ahol az olvadó üveg simaságával folyik be a Krka a szűk völgyzugolyba, és nézzünk fentről vissza a mágikus, természetes grádicsokon alábukó, fenséges és zabolátlan habokra! A kép örökre beleég hosszú távú memóriánkba.
A teljes cikk a 21. heti, május 24-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.