Aktuális

Az Adria ékszerei

Kapaszkodom az útlevelembe, holott akár a személyimmel is átléphetném a magyar-horvát határt. „Csak egy ugrás, és itt van a szánkban a tenger” – biztat utunk szervezõje. Az országhatártól végig kiépített autópályán gyorsan suhanunk Dalmácia irányába.

A tavasz itt is késett, a karsztos-sziklás fennsíkon hűvös van, a kétezer méter körüli csúcsok még hóba burkolóznak. „Mi lesz itt?” – gondolom. „Rosszabb esetben szánkózunk egyet, jobb esetben eldanoljuk az Ének az esőbent.”
De a busz – alagutakon át – ereszkedni kezd, és mire a tenger szintjére érünk, már nagy a hőség. Dalmáciában száraz és meleg a nyár, a napsütéses órák éves száma pedig azért csak kétezer-kétszáz, mert itt is mindennap eljön az este.





Tengerbe lógó ékszerdoboz

Azért az éjjel még rám ijeszt egy kiadós vihar. A háborgó tenger felett kékesfehér villámok hasítanak a fekete fellegekbe, mindez pedig visszatükröződik a vízfelszínről. A természet éjszakai színjátéka annyira drámai hatású, hogy muszáj megnéznem, mi van a minibárban.

Hanem reggelre szikrázó napsütésben derítjük fel a környéket. Ehhez elég kiállni az erkélyemre: velem szemben, a tengerbe nyúló apró félszigeten, Primosten városa fürdőzik a fényben. Ötperces séta után érkezünk az ódon városkapuhoz. A félsziget aprócska földnyelvvel kapcsolódik a parthoz Régebben valóban sziget volt, felhúzható fahíddal. A törökök ellen védekezett így a korabeli lakosság – ugyanis, ha a támadó seregek vízparthoz értek, azonnal leblokkoltak, és abbahagyták az ostromot.





A város kapuján belül aztán azonnal fantasztikus helyi étterembe futunk bele, kissé arrébb pálmafás bár, még odébb romantikus kikötő. A fényesre kopott köveken, szűk sikátorokban andalogva az ember nem is tudja, hol van: akár Olaszországban is lehetnénk. Naná, hiszen az „olasz csizma” alig háromórányi hajóútra van ide, nem csoda, hogy az a kultúra erőteljes hatást gyakorolt az ittenire.

Primosten legtetején a 17- században épült, hófehér templom tornyában harangozzák a delet, megszólalnak a kabócák. A templom körül pedig sírkert. Ilyen, napfényben fürdő temetőben még sosem jártam: a sírkövek mögött az Adria kéklik, a vízen fehér vitorla-háromszögek, a lehetetlenül türkiz égen pedig bárányfelhők legelésznek.







Tejszínű hömpölygés


Sibenik városa ezer évre tekint vissza. Nem is az illírek, nem is a rómaiak vagy a görögök, hanem a horvátok alapították. Romantikus belvárosában vígan van a nép, a magas és karcsú dalmát lányok nyalják a fagyit, a férfiak söröznek, aki meg nem, az sétálgat, és szemmel láthatóan örül neki, hogy itt él. A középkori belvárosban érdemes megtekinteni a Szent Jakab-székesegyházat, Horvátország legjelentősebb reneszánsz kori épületét. A falán hetvenegy faragott kőportré néz velünk szigorú farkasszemet. Magabiztosságuk érthető: nem régóta ők is a Világörökség részei.

A lila akácos főtérről indulva felsétálunk a Szent Mihály-erődre, és onnét tekintünk alá a megkapó városkára és az öbölre, melynek szűk bejáratán nagy a hajóforgalom. Észak felé hatalmas viadukt szel át egy szorost: itt ömlik a Krka folyó a sibeniki öbölbe.

Másnap ez alatt hajókázunk át motoros katamaránunkkal. A járat Tribunjból indul, amely leginkább kikötőjéről híres. Ez a legmodernebb és a második legnagyobb „hajóparkoló” Horvátországban. Tulajdonosai magyarok. Így nem is csoda, ha számtalan luxusjachton magyar zászlót fúj a sós tengeri szél. (Ha már a honfitársainkról esett szó: Dalmáciát bevették a magyarok. Nemcsak a vendégek, hanem a befektetők is. Szállodánk, a négycsillagos Hotel Zora is a „miénk”.)





De vissza a fedélzetre! Áthajózunk a sibeniki híd alatt, majd már a Krka folyón járunk, és kikötünk Skradin városában. Innét egy átszállással beúszunk a Krka Nemzeti Park területére. Nemsokára már látjuk a párálló Skradini zúgót: a vízesés tizenhét lépcsőjén negyvenhat méter magasról zubog, zúg és rohan alá a rengeteg víz. A park karsztos területen helyezkedik el, így a vízből kiváló mészkő még ma is építi a „gátakat”. Bármerre megyünk, patakok, szélesebb vízfolyások szövik át a területet, a tajtékos, fehér hullámok pedig, a smaragd tavaszi erdőben, friss energiával töltik fel a látogatókat.

Kapaszkodjunk fel a lépcsősoron a zúgó tetejére, ahol az olvadó üveg simaságával folyik be a Krka a szűk völgyzugolyba, és nézzünk fentről vissza a mágikus, természetes grádicsokon alábukó, fenséges és zabolátlan habokra! A kép örökre beleég hosszú távú memóriánkba.

A teljes cikk a 21. heti, május 24-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top