Aki még nem látta, nem hallotta, hát lássa és hallgassa. Aki ismeri, úgyis a szívébe zárta.
Úgy kezdődött, hogy majd két órát várt rám. Na, nem azért, mert késtem, hanem, mert ők hamarabb végeztek a próbával. Rohantam, ahogy csak bírtam, de akkor is Semmi gond, mondogatta, amikor látta, mennyire bánt, hogy két órát kellett sétálgatnia a tv2 büféje körül. Az volt a furcsa, hogy úgy éreztem, tényleg nem bánja.
Nemrég hazamentél, mennyi idő után is?
Február óta először. Nem gondoltam volna, hogy ennyi erőt tud adni csak az, hogy végigsétálok az utcákon. Tényleg igaz a vers: Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent Ismerek mindent, mégis annyira másnak láttam. Szépnek! Szebbnek, mint azelőtt.
Kishegyes a határon túl, Délvidéken van. Azt mondják, nagy a reménytelenség arrafelé.
Sok vállalat csődölt, sokat privatizáltak, meg ugye, van más is, amiről nem beszélünk Az emberek elveszítették a munkájukat és a bátorságukat is. Most meg azt láttam, hogy öröm van az arcokon! Mintha az én példám nyomán elgondolkoztak volna, hogy talán mindig van valami új lehetőség, mindig lehet lépni. A gyerekek már mondogatják: én is olyan leszek, mint a Rúzsa Magdi! Addig is tudtak küzdeni, de most össze is fognak.
Érted fogtak össze?
Igen. A nővérem a trafikban dolgozik, mesélte, mennyien vesznek telefonos feltöltőkártyát, hogy ha csak egy esemest is, de tudjanak küldeni. Olyan büszkék rám! Mentem haza, befordultam az utcánkba, hát a házunkig virágokkal szórták tele az utat. Csak néztem, hogy mi van itt, esküvő? Simogattak, mindenki akart egy darabot belőlem, tőlem, csak fogtam a fejem, te jó ég, hát ki vagyok én? Mivel érdemeltem ezt ki?
Tudod, az emberek hálásak annak, aki visszaad nekik valamit az elveszett hitből
Azért is különös, mert engem a faluban világéletemben különcnek tartottak. Az is voltam. Nem akartam még olyan nadrágban, cipőben sem járni, mint a többiek, mindig önmagam akartam lenni. Különbözni. Befestettem a hajam szőkére, rózsaszínre, ők meg csak azt látták, hogy jaj, ez a kislány megint hogy néz ki, na, most meg már lila a haja, Jézusom! Most már mást, többet is látnak belőlem.
Azért ez egy kicsit szomorú is.
Persze, de hát azt mondják: senki se lehet apostol a maga hazájában. Vagy próféta?
Próféta. Az édesanyád, gondolom, büszke rád.
Az én édesanyám mindig azt mondja, nagyon hálás, amiért a Jóisten őt választotta, hogy engem, a nővéremet meg a bátyámat felnevelhet. Amikor az elődöntő után sétáltunk visszafelé, azt is mondta, hogy soha, egy pillanatra eszébe se jutott volna, hogy az a gyerek, aki mindennap az asztalánál evett, akit nevelt, dédelgetett, hogy arra a gyerekre komoly emberek azt mondják: tehetség. Sok mindent megélt az én anyám, és most nem is arra gondolok, hogy másik országban élünk, hanem családon belüli dolgokra Nagyon nagy kárpótlás ez neki mindazért, amit elszenvedett.
Biztosan félt is téged.
Félt, de tudja, hogy talpra állós vagyok. Belém nevelték, hogy küzdj, fiam, nem repül a szádba a sült galamb.
Inkább arra gondoltam, hogy most majd sokan jönnek, keresnek, mindenki akar tőled, veled valamit, kérnek, próbálnak irányítani, használni. Ez egy ilyen közeg.
Előbb-utóbb a magam ura kell legyek. Mielőtt döntök, érdeklődöm, megkérdezek ezt-azt, meg aztán van bennem egy kis diplomácia is. Van, amikor mondok is valamit, nem is. Ezt talán nem is kellene elmondanom, de így van. Ránézek valakire, bele a szemébe, és eldöntöm, képes lenne-e bántani, kiforgatni, amit mondok. Biztos, hogy így is sok csalódás fog érni, de hát ember vagyok, tanulnom kell.
A teljes cikk a 21. heti, május 24-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
