Elég jó anya vagyok?

Kedves Soma!

36 éves anyuka vagyok, két fiúgyermekem van, 8 és 9 évesek. A férjemmel jól élünk, szerelemmel akartuk és vártuk a gyerekeinket. Ráadásul én kislány korom óta arra vágytam, hogy kisfiaim legyenek, kis korkülönbséggel, pont ahogy lett is. Szóval minden nagyon szép és jó.

“Túlaggódok mindent, nem tudok laza lenni, pedig ez minden vágyam …”

A gyereknevelésről nem gondolkodtam soha előre, inkább úgy gondoltam, hogy ösztönösen, szerettel fogom (fogjuk) nevelni őket. Ez nekem könnyen is ment az elején, én is “ősanya” típusnak tartom magam, könnyen szültem, nem voltam depis, soha nem izgultam semmivel kapcsolatban csecsemő korukban, minden olyan természetesen jött. Bajaim inkább az óvodás kor körül jöttek, amikor olyan dolgok jöttek elő, amivel nem tudtam mit kezdeni. Semmi különös dologról nem beszélek, csak olyasmikről, mint a dac, a hiszti, a verekedés, mostanában pedig a kisiskolás kor problémái (nem akarnak tanulni, járjanak-e különórákra, mennyire hagyjam őket szabadon, mennyire kell szigorúnak lenni, szemtelenek, stb.). Állandóan parázok minden apróságon, azt hiszem minden problémánál, hogy itt a vég, egy életre el van szúrva a gyerek.

Túlaggódok mindent, nem tudok laza lenni, pedig ez minden vágyam. Amúgy minden rendben van a gyerekekkel, mindenki szereti őket a suliban, aranyosak, “jólneveltek”, szerintem az értékrendjük is helyén van. Rengeteget foglalkozunk velük, olvasunk, hétvégén kirándulunk, szóval minden olyan idilli, és nem csak kívülről, szerintem tényleg így is van.
Szóval a bajom magammal van, hogy miért nem tudok ellazulni és átadni magam a boldogságnak, amit a két gyerek nyújt. Egy ideig bejártam beszélgetni az óvodapszihológussal és egy kineziológus barátnőmmel is sokat beszélgetek gyereknevelési kérdésekről, de már ezt is nagyon unom, mert mindig az jön ki
az egészből, hogy én vagyok a rossz, én csinálok teljesen rosszul mindent.

Nem vagyok következetes. Ezt beismerem, képtelen vagyok következetes lenni egy csomó dologban. A férjemmel is szokott vitánk lenni, bár igyekszünk nem a gyerekek előtt ilyenekről beszélni. Szerinte én túl liberális vagyok, mindent megengedek nekik. Ez is igaz, nagyon engedékeny vagyok, de mit
csináljak, ha annyira imádom a fiúkat, hogy soha nem tudok rájuk haragudni.

Egyébként ők is imádnak engem, esténként mindig dumcsizunk, mindent elmondanak nekem, igazi haverok vagyunk (az apjukkal nem ilyenek). Csak hát nem fogadnak szót nekem. Néha úgy érzem, semmi tekintélyem. Ugyanakkor ha belegondolok, ez a célom is, hogy egyenrangúnak tartsanak, engem taszít a kötelező tekintélytisztelet. Ne azért szeressenek és “tiszteljenek”, mert a szülőjük vagyok, hanem mert egyenrangú emberként kezelem őket, és mert jó fej vagyok (ha az vagyok). Örülök, hogy alapjában véve nincs gond a gyerekekkel, jó a viszonyunk, de zavar, hogy szófogadatlanok (itthon, nekem), és nem tudok bizonyos dolgokban dönteni, hogy mikor teszek jót a gyereknek (pl. menjen-e majd a nyolcosztályos gimibe vagy ne). Állandó kételkedés és bizonytalankodás jellemzi a gyereknevelésemet.
Erről szeretném, ha írnál nekem pár gondolatot, nagyon kíváncsi lennék a véleményedre!

Köszi, és minden jót neked, Gabi






Kedves Gabi!

Alapvetően én is azt tudom neked elmondani az én nevelési attitűdjeimről, amiket te leírtál a sajátodról. Én sem hiszek a tekintélyelvű, hatalmi drámán alapuló szülő-gyerek viszonyban. Számomra sem a férj-feleség, sem az ideális főnök-beosztott viszony nem épül a hatalmi fölényre. A Gordon-féle PET módszer alapvetően erről szól, és hál’Istennek terjed a módszer lényege – egyre többen érzik, és élik meg, hogy senki nem félemlítheti meg és uralhatja le a másikat. Akik megteszik, talán nem is tudják, hogy a saját poklukat építik vele… (Ugyanis szerintem a pokol nem más, mint megtapasztalni, átélni a köztes létben mindazt a rossz érzést – megaláztatást, bántást, rosszindulatot, bemocskolást, ármánykodást, meglopást, becsapást, aláásást – amit a másikban, a másiknak okoztunk.)

Visszatérve az elindított gondolatmenetre: szerintem nincs semmi baj, egész egyszerűen elkezdtél túlzottan sokat foglalkozni a gyerekeiddel, és begörcsöltél a saját analizáló maximalizmusodba! Ideje lenne beengedned valami újat, mégpedig olyat, ami egy kis időre kiemel önmagadból. Ami által átéled azt, hogy nem jár az agyad, nem elemzed a gyermekneveléssel kapcsolatos tetteidet, amikor egyáltalán nem is gondolkodsz, hanem belülről kifele vetíted a figyelmedet, és elmerülsz valamiben. Számomra ezt leginkább a természet adja meg. Gyönyörű helyen lakom, ma két órát csentem el magamnak, felültem a biciklire, és kitekertem a mezőre, ahol most elkezdtek szelíden tomboló erőkkel (ez ellentmondásosnak tűnik, de mégsem az) nyílni a vadvirágok – olyan energia és szépség, hogy nem lehet másra figyelni, amikor köztük vagyok, csak erre az elementáris szépségre. Szedtem egy hatalmas csokrot is, és úgy bringáztam haza, hogy éreztem, megint sikerült a helyére raknom magamban az erőket, a nyugalmat.

A húgom kerámiázni jár, ő meg erről meséli, hogy amikor ott van, és benne van, és csinálja, nincs semmi más, csak az agyag, az anyag, a kezei, és a koncentráció, a minden másodpercben módosuló forma. Ez maga a jelen. Nagyon jó érzés. Érted, mit mondok. Találd meg azt, ami mintegy kiemelve önmagadból (az örlő gondolatokból) felold a jelenben. És szerintem ez nem külső segítő, hanem valami olyan tevékenység, amit te találsz meg magadnak. Természetesen ezt csak te tudhatod, hogy ez micsoda. De biztosan érzem, hogy nagyon jót tenne neked, ha lelazítanád magad, és heti rendszerességgel beiktatnád azt a tevékenységet, ami után annyira feltöltve, és lelazulva mész haza, hogy akár azzal is könnyedén szembe mersz nézni, hogy időnként következetlen vagy. És ez nagyon is emberi.





Miért, az élet mindig következetes? Hányszor mondjuk azt, hogy “azért most már ebben az évszakban/hónapban nem ilyen időnek kellene lennie”, vagy “néhány éve ugyanígy esett egész áprilisban, de májusban már sütött a nap, idén bezzeg ebben a hónapban is végig esik”. Az élet is tele van egy csomó változó, módosuló, kiszámíthatatlan, követhetetlen dologgal. Persze, lehet törekedni a következetességre, ami szerintem bizonyos szempontból épp annyira lehet jó, mint rossz. Jó, mert biztonságérzetet, tartóerőt ad, és koncepciózusan segít valami fele eljutni, és rossz, mert rugalmatlansághoz, görcsösséghez, fafejűséghez vezethet.

Gondolj bele, hogy milyen sokat változtunk csak az elmúlt tíz évben! Mi lett volna, ha akkori gondolkodásunkkal kitalálunk valami olyasmit, amit pusztán “következetességből” azóta is csinálnánk az életünkben? Ki tudja? (Persze nyilván attól függ, hogy mi ez a valami…) Te nő vagy, anya vagy, igazi anya. Egy IGAZI anyának szerintem az egyik fő “dolga” és egyben érdeme, hogy minden körülményben, helyzetben megérti a gyermeke döntését, érzését, gondolkodását. Bármit tesz a gyermeke, az anya teljes elfogadásával ott van mellette. És nem csak megérti, átérzi, de bele is gondol abba, hogy vajon miért döntött így a gyermeke? Miért ezt tette? Mi zajlott le benne, hogy ezt választotta?
És az “elég jó anya” (ez egy pszichológiai kifejezés is, mert az igazi jó anya az “elég” jó anya, a nagyon jó anya – a túlvédő – már nem jó anya) látja gyermeke döntéseinek a következményeit is, és óvja, félti őt (lehetőleg nem túlaggódóan, hanem bölcsen, erőt adó attitűdből), és így segíti, támogatja őt a felnőtté válás útján.

Nagyon jól csinálod, szerintem pontosan ilyen egy ideális anya! Feltétlenül ajánlom neked Bruno Bettelheim: “Az elég jó szülő” című könyvét, biztos vagyok benne, hogy rengeteget fog neked adni, és meg fog téged nyugtatni! Ő a feltett kérdésedre több száz oldalon fog válaszolni. Egyébként most tisztán érzem, hogy te hajlasz rá, hogy az “elég jó” szülőből a nagyon jó szülőbe menj át. Már nem olyan kicsik a gyerekek, most már optimális lenne berendezni magadnak azokat az elfoglaltságokat, amik csak rólad szólnak! Nem az anyaságodról, nem a családról, sőt, lehetőleg ahhoz semmi köze ne legyen a dolognak, hanem “csak” rólad!

Hiszen nemcsak anya vagy, hanem feleség is, vénuszi nő is, van egy szelet és egy “szerep” a benned élő főpapnőből és istennőből is, és az anyaságodban is sokkal teljesebb, és kiegyensúlyozottabb leszel, ha az életedet alapvetően teljesebben, a benned levő személyiség minél több tulajdonságát kibontva éled meg.
A gyermekeid pedig természetesen veletek – és mindenkivel – egyenrangú lélektársak! A férjed pedig azért apa, hogy a maga logikus férfi természetével megteremtse a gyermeknevelésnek azt a pólusát, ami kiegészíti, és teljessé teszi a te elfogadó, meleg, és természetesen időnként következetlen, igazi női, anyai hozzáállásod, és lényed.

Engem “engedékeny Muci”-nak hívnak a gyerekeim, és tök jó, hogy nem tudom mindig irányítani őket. Hadd tanulják meg, hogy valójában egyedül ők a saját maguk főnökei. Valójában más “főnök” a “Nagyfőnökön” kívül nem létezik. Ja, és még valami: abban mindannyian egyformák vagyunk, hogy hol jól, hol rosszul oldunk meg dolgokat. Időnként mindannyian tévedünk és hibázunk. Valójában csak a szeretet és a törekvés számít!

Ölellek: Soma Mamagésa


Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu