Aktuális

Vízválasztó elõtt állok

Kovács Ágnest (24), a Kikelet étteremben pillantottam meg elõször élõben, amikor a Telesport riportereként a „hónap ifjúsági sportolóit” faggattuk Hajdú B. István kollégámmal, évente tucatszor.





Nem tudhattuk, csak reméltük, hogy akkori eredményei egyszer majd a lajstrom aljára kerülnek, ha a legfontosabbakkal kezdjük a sort. S lám, ma már alig tudjuk felidézni, mit is ünnepeltünk az első tévéinterjú alkalmával.
– Arra viszont élénkem emlékszem, hogy édesanyáddal legalább annyit beszélgettem, mint veled. Sőt, vele kicsit könnyebb volt, mert te nem voltál közlékeny – szállok le emlékeim mélyére.
– Idegen volt még tőlem a nyilatkozás. Azt viszont tudtam, hogy anyukám régóta szimpatizált veled, és most végre alkalma nyílt az amerikai egyetemi tapasztalataid felől érdeklődni – emlékezik Ági.
Tényleg így volt. Egy aggódó édesanyát láttam, azok közül, akiknek szerintem Anyatigris különdíjat kellene alapítani. Amikor évente az Év Sportolóit jutalmazzuk, meg kellene választanunk az Év Szülőit is. Olyan emberek áldozatkészségét díjazhatnánk ezzel, akiknek példaképeket és valódi sztárokat köszönhetünk. Nem beszélve a négyévenkénti olimpiai felhajtásról, hiszen olyankor hajlamosak vagyunk arra, hogy keblünk dagadjon a büszkeségtől, hogy „íme, a mi Ágikánk”, közben pedig elfelejtjük, hogy az ünnepelt valójában az
„ő Ágikájuk”. Azoké a szülőké, akik a csodálatos bajnokokat kétéves koruk óta hajnalban és késő este, hétköznap, hétvégén és ünnepnapokon is hozzák-viszik, nevelik nekünk (is).

Akadálypálya a medencében
Feltűnő volt az a makacs kitartás, ahogy Ági mamája amerikai egyetemi tapasztalataimról faggatott, holott lánya éppen csak elkezdte a gimnáziumot. Utólag bevallhatom, hogy egy kicsit korainak találtam mindezt. De ahogy telt-múlt az idő, eredményről eredményre erősödött bennem a hit, hogy ez a lány, ezzel az eltökéltséggel minden akadályt leküzd majd. Pedig göröngyökből – stílszerűen: örvényekből – akadt elég.
Ez a páratlan pálya sem volt „fáklyásmenet”, ahogy Ági az elmúlt évek mélypontjait végigtekinti.
– Valójában az jelentette a legnagyobb erőpróbát, hogy túl hosszú volt a nehéz időszak. Sohasem gondoltam volna, hogy létezik a magánynak ilyen mélysége – sóhajt, és ahogy belekezd az egyetemi évek taglalásába, szinte egy időutazás részesévé válok. Itt ül velem szemben valaki, akinek szavaiban és szemében, akár egy tükörben, tornászéveim utolsó szakaszát látom megelevenedni. Távol az otthonomtól bajlódom egy idegen ország idegen nyelvén, hogy a leghétköznapibb dolgokban megértessem magam.
– Ott döbbentem rá, hogy az angol középfokúm semmit sem ér, és apróságok miatt is bőgni tudtam volna – meséli elgondolkodva.
– Hányszor akartál hazajönni Tempe-ből?
– Eleinte mindennap. De a második hónap után végérvényesen. Ekkor történt az, hogy álltunk az egyetemi uszoda mellett a csapattagokkal, és odafordult hozzám az egyik úszótársam, hogy kérdezzen valamit. Majd amikor rádöbbent, hogy én állok mellette, és hosszú percekbe telne, mire megértem a kérdést, gondolkodás nélkül legyintett egyet, és otthagyott – mondja még most is kissé fanyarul, hiszen ezeket az apró sebeket új élményekkel persze fölül lehet írni, de végleg kiradírozni sohasem.
– Honvágy? – kérdezem az úgymond „egy vérből valók vagyunk” hangsúlyával.
– Micsoda? Egy argentin szobatársnőm volt, akivel versenyben oltogattuk egymást, hogy kinek hiányzik jobban az otthona. Eleinte megesett, hogy amikor elkezdtük takarítani a szobát, szabályosan elmutogattuk egymásnak, hogy ki, milyen házimunkát végezzen, mert egyikünknek sem jutott eszébe a pontos angol kifejezés.
– Ma pedig diplomás marketing-kommunikációs szakemberként szinte mindegy, hogy magyarul vagy angolul szólnak hozzád. Bármelyik nyelven képes vagy álmodni?
– Igen, bár magyar nyelvterületen azért furcsább, ha angolul szólítanak meg. Azt határozottan érzem, hogy az ott megszerzett gyakorlati tapasztalatoknak a saját életemben is mekkora hasznát veszem. Hiszen, ugye most én vagyok a termék! Néha meg is lepődnek azok, akikkel tárgyalok, hogy milyen jó ötletekkel rukkolok elő. Na, ez most így nagyszerűen hangzik, de eljutni idáig azért nem volt ilyen egyszerű…

Az interjú folytatását a Nők Lapja Évszakok júniusi számában olvashatja el.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top