Anyuval egy szobában

Az én valaha szaladós, csupa élet mamám attól a reggeltől nem kelt ki az ágyból… Velünk van, nálunk lakik, aki már vagy harminc éve egyedül élt.

Egyik nagy betegségén túlkerülve, azt mondta egyszer Mészöly Miklós. Ott álltunk a kisoroszi házuk előtt, sütött a nap:

– Nem kell izgulni… A lét utolsó öt perce elég a teljes életre…

Akkor nem értettem pontosan a szavait. Ma már talán kapiskálom. Még meg is toldom a magam tapasztalásával:

– Lesz idő az ember életében, amikor a nagyvilág minden drámája, öröme és fájdalma elfér egyetlen kis szobában. Ahonnan ki se kell lépni. Mert minden megtörténik, ami két ember közt megtörténhet, akik szeretetük okán és a betegség okozta kényszerből, egymás elfogadására szorulnak.

Mert amióta az a hajnali rohammentő szirénázva vitt minket a kórház felé, új fejezete kezdődött az életünknek: az elfogadásé.

„Félelem helyett, kicsi bizalmat…!”

De ezt akkor, ott, a mentőben ülve még nem tudtam. Ott még csak az aggodalom tartott fogva, és a felelősség szorongatott, hogy azon a hajnali órán engem hívott telefonon a városból, nem a faluban lakó orvost… Ezen csak később döbbentem meg, amikor a kettőnk, s anyu külvilághoz való kapcsolatát végiggondoltam… Mennyi bizalom irányomban, amit sosem mondott ki, én meg éppen ennek a bizalomnak a hiányát érezve, mit összepanaszkodtam. És mennyi tapintat, a „nem akarok mást zavarni a magam bajával” érzés kifelé…





Addig a hajnalig, nyilván csak a magam megnyugtatására mondtam hetenkénti látogatásomkor, hogy ő a legjobban egyedül szeret lenni… Ezt is mondta, így is éreztük. Hogy hozzánk költözzön, sokszor elvetette. Én bár készültem, hogy többet leszek vele, ott alszom, olykor együtt fekszünk, együtt ébredünk – nem lett gyakorlat ebből a tervből. Mindig volt kifogás, mentség elegendő. Ám a lelkifurdalás, amely megtéveszthetetlenül pontos – legyen bár kényelmetlen, mégis a legjobb rá hallgatni –, ott motoszkált bennem, kitörölhetetlenül…

Akkor reggel, még a szívét összeszorító rohammal küszködve is utasított:

– Keress valami ruhát, a cipőmet…

– Elég a hálóing, anyu, köntös kell, meg a papucsod…

Láttam, először nem hiszi. A mentősök egyetértésére aztán bólintott. Hordágyra tették. Onnantól másokra szorul, bár minden kicsi lehetőséget megragad, amellyel saját kezével segíthet magán, s rajtunk, s amely maradék önálló létét igazolja vagy erősíti.

Milyen szívós a szervezete, és milyen erős a lelke – gondolom sokszor, még türelmetlenségemben is. Mert néha az is vagyok. Bár egyre ritkábban.





Mit is mondott a zöld műtőssapkája alatt, valahonnan mélyen, belülről, a sokat látott ember szemével mosolygó, operáló orvos? Álltunk a kórházi folyosón, újabb szorító rohamok után megint az orvosokba kapaszkodva… A fejében és a lelkében ki tudja, hány ember szívét őrző doktornő a javaslatát ismételte, egy katéteres beavatkozással meg lehetne próbálni az ér tágítását… Úgy érzi, sikerülne… A két orvos egymásra nézett. Aztán anyura:

– Félelem helyett egy kicsi bizalmat… Anélkül nem megy… Nyolcvanhat év, meszes erek, lezajlott infarktusok… Az egyik ér elment, de a másik talán tágítható… Meglátjuk…

És a mamám, a nagy utazó, erre a kalandra is rábólintott.

A teljes cikk a 21. heti, május 24-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.