Tanító néninek – szeretettel…!

Mert ők hosszú évekre – gyakran egy életre – határozzák meg, hogy milyen lesz a gyerek viszonya a tanuláshoz! Ha a tanítónő tehetséges és van szíve, a kicsik szárnyakat kapnak (minden érdekli őket), ha gyenge-lelketlen, akkor tízéves korukra megutálják az iskolát, és a tanulást borzalmas nyűgnek tartják. Érzitek, micsoda hatalom van a kezükben?!

Megengedek magamnak némi szubjektivitást, tehát elmondom: szülőként magam is tapasztaltam a tanítónők hatalmát. Ha jól választottunk, a gyerekeink boldogan röppentek az iskolába – és negyedikben bömböltek, hogy el kell válni a tanító nénitől –, ha rosszul, hasfájást produkáltak reggelente, „elfelejtettek” kérdezni, ráadásul néhány hónap alatt eldöntötték, hogy „hülyék”. (Sok évi munkával tudtuk csak rendbe hozni azt, amit egy-két kemény tanító elrontott!). Arról már ne is beszéljek, hogy újságíróként hegyet tudnék építeni azokból az olvasói levelekből, amelyeket gyerekükért aggódó, tanítókat kritizáló szülők írtak! Épp ezért döbbentem meg – és utaztam Székesfehérvárra –, amikor az alábbi levelet megkaptam…





„Legyen a cinkosunk!”

„Kedves Ildikó! Mereteiné Dóczi Erika vagyok, Székesfehérváron élek a férjemmel és két kisfiammal. A nagyobbik fiunk a Zentai úti Általános Iskolába jár, negyedik osztályos. Szülőtársaimmal arra szeretnénk önt kérni, hogy legyen a cinkosunk! Ugyanis a mi gyerekeink olyan csodálatos tanító néni keze alatt cseperedhettek, olyan indíttatást kaptak az iskolás évekre, hogy azt nemigen lehet szavakba foglalni. Pedig most el kell tőle búcsúznunk, jövőre felsősök lesznek a lurkók. Nem tudjuk ajándékkal kifejezni azt a hálát, amelyet Lentiné Kalydy Mariann iránt érzünk négyévi szeretetéért, toleranciájáért, türelméért, a rengeteg segítségért, a jóízű beszélgetésekért… Tehát arra szeretnénk kérni, hogy a pedagógusnap környékén megjelenő Nők Lapjában írjon róla! Valószínűleg szívesen olvasnak az országban egy olyan tanítónőről, aki boldog gyerekeket nevel. Reméljük, hogy az írással nagy örömet szerzünk neki! Szeretettel:

Erika és huszonhét szülőtárs”

„Csak úgy” megsimogatta…

A „titkos találkára”, amelyről csak a szülők és a gyerekek tudnak, Feketsné Király Marianna barátságos házában kerül sor. Hatan – három szülő, három gyerek – várnak rám az osztály képviseletében, ám a többiek véleménye is jelen van: a mosolygós, négygyerekes háziasszony azonnal a kezembe nyom egy testes paksamétát, sok szülő és gyerek írása-véleménye lapul benne – Mariann néniről.





Hallgatom a szülőket, figyelem a gyerekeket, és csuda jó kedvem kerekedik. „Lám, ma – amikor unásig hallgatjuk, hogy a kevés fizetés meg a társadalmi megbecsülés hiánya miatt a felkészült tanárok sorra elhagyják az iskolákat, és csak azok maradnak pedagóguspályán, akik nem tudnak másutt érvényesülni –, ilyen gyerekszerető remek tanítónők is dolgoznak!”

Később szép lassan rájövök, hogy a különleges Mariann néni nem csinál semmi különlegeset. „Csak” nincs számára rossz gyerek, akitől meg kell szabadulni, „csak” emberszámba veszi a szülőket – nem arra használja a szülői értekezleteket, hogy a gyerekeket „ostorozza”, és a szülőket szembesítse saját „kicsinységükkel” –, „csak” szívvel-lélekkel-hittel dolgozik. Nem az lenne normális, ha minden tanítónő így nevelné-oktatná a kicsiket?
A háziasszony mintha olvasna a gondolataimban, már a beszélgetésünk elején érzékelteti velem, hogy nem minden tanító Mariann néni…

– Az ikerlányaim már huszonnégy évesek, és egyikük – szociálpedagógiát végzett, felnőtt hölgy – még most sem beszél szívesen a hajdani iskolakezdéséről. Én sem felejtem el soha azt a pillanatot, amikor anno beléptem az osztályába – mindegy, hol történt, ki volt a „főszereplő”, nem törleszteni akarok… –, és a tanítónő épp a gyerekem fölé hajolt, közben elborult tekintettel ordított. Ma is elszorul a szívem, ha felidézem a hatéves kislányom rémült arcát, még azt sem tudta, mi az iskola…. Ehhez képest Dani fiam zökkenőmentesen kezdte az iskolát.





– Lehet, hogy Dani szerencsés természet… – vetem közbe, mire a válasz jóízű nevetés.

– Ő tipikus fiú, élénk, aktív, nem kerüli a konfliktusokat, véleményt formál mindenről, nézz rá, ugye, nem így festenek a földre szállt angyalok…?! Ráadásul óvodás korában minden áldott reggel sírt, amikor elvált tőlem (vagy a férjemtől), tehát az óvónők azt ajánlották, hogy nagy gonddal keressek iskolát, mert a fiam csak akkor fog beilleszkedni, ha elfogadja a tanítónőjét. Tehát beballagtunk a „Zentaiba”, ahol véletlenül összetalálkoztunk Mariann nénivel. Ő rámosolygott Danira, majd „csak úgy” megsimogatta a fejét. És megtörtént a csoda! A fiam már az első iskolai napon jókedvűen búcsúzott tőlünk, és négy éve jól érzi magát a simogató kéz közelében…


A teljes cikk a 22. heti, május 31-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.