Aktuális

Mészáros Árpád Zsolt:”Nem játszom, valóban élem a szerepeimet”

Mielõtt belép, az ajtó elõtt, még egy heves mozdulattal felfelé borzol egyet a haján. Hogy még vadabb, kócosabb, legyen, aztán lendülettel betoppan az Operettszínházba.

Féltucatnyi gyerek nyüzsög ott, most egyszeriben mindenki köré sereglik. A Nagy Haver érkezett! Egy pacsi, egy simogatás, egy megjegyzés, egy tenyérösszeverés, érezhetően mindenki részese akar lenni a maga módján a ceremóniának.





Egyszer alkalmam volt látni, amikor előadás után megannyi ragyogó fiatal lány várta, és meglepő volt nézni esetlenségét, zavarát, ahogyan nemigen tudott mit kezdeni ezzel a rajongással, most viszont egészen felszabadult és boldog, amikor 6-8 éves gyerekek csimpaszkodnak rá. Egy messziről hazatoppant báty, kalandból megtért idős barát érzi talán így elemében magát. Olyan sűrű, olyan felfokozott, olyan tisztaszemű, olyan magnetikus, olyan sistergő, olyan bájosan romlatlan, ami valóban a legizgalmasabb személyiségek varázsa.

Ő Mészáros Árpád Zsolt, színjátszásunk egyik legújabb csillaga. Amikor telefonban említettem, hogy szeretném végigkísérni a frissen bemutatott musicalszenzáció, a Menyasszonytánc előadása előtti utolsó óráját, szinte hetyke magabiztossággal jegyezte meg, hogy jöjjek bármikor. Most viszont nem egyedül érkeztem, a potyautazás hírére csatlakozott még két tündéri bakfislány is, akiket ugyancsak érdekel, hogy ugyan miféle dolgok történnek az előadás előtt ott hátul a kulisszák mögött. Mit csinál, hogyan készül, mit mond egyik kedvencük? Félve kérdezem, hogy nem zavarná-e ez a kibővült, nyilván jócskán lábatlankodó potyaexpedíció? Szájából viszont magától értetődően buggyan ki, hogy miért is zavarná, mintha ez számára külön öröm, megtiszteltetés lenne… Vagy lehet, hogy az is? Hogy lelke mélyén valóban élvezi azt a tényleg személyének szóló, belülről jövő népszerűséget, szeretet, érdeklődésáradatot, ami a Nyíregyházáról felkerült ifjú sztárnak egyszeriben a nyakába zúdult? Hogy miközben minden megnyilvánulásában élvezi öntörvényű hetykeségét, szilaj magabiztosságát, tobzódó szabadságát, mégiscsak nagyon fontos neki ez? Egy manipulált világban lényeges az a szeretet, ami ifjú rajongóiból felé árad?





Na, menjünk, int, és elindulunk a belső folyosón a színpad felé. Balra, egy kis szobában homlokára teszi a mikroportot, ami hivatva van felerősíteni az éneklést. Közben a kísérő lányoknak büszkén megmutatja a Menyasszonytánc színpadát. Még minden homályos, porszagú, még lent a függöny, még üres a játéktér, de amint rálépünk, és ő teátrálisnak tűnő mozdulattal körbemutat, az iménti nagy vagány, könnyed vagabund mintha megváltozna, mintha mozdulataira, hangjára, gesztusaira rátelepedne valami finom, csöppnyi áhítat. A magabiztos fenegyerek egy villanás alatt, ím, a színpad sarkában alázatossá válik. Gyönyörű pillanat. – Ha megvárjátok a darab elejét, magyarázza – naná, hogy nem nekem, hanem a lányoknak! –, akkor majd látjátok, hogy miként fognak engem véresre verni, összerugdosni, megtaposni! Hu, mit fogok én itt kapni! Kamaszgyerek módjára, dicsekedve meséli, a lányok pedig elbűvölten figyelik. Meg zavarban is vannak: ők ugyanis nemcsak az elejét, hanem az egész darabot szeretnék, gyanítom, nem kis részben miatta, végignézni. De ebben majd Orsika, a sajtóreferensek gyöngye fog remélhetően segíteni.
Elindulunk fel a büfébe. Leültet, mondja, hogy gyorsan, még enne előadás előtt valamit.

Farkaséhes, egész nap rohangált, nem evett még semmit. A lányok leülnek, beállunk a sorba, és miközben várunk, megkapom firkászpályám legmagasztosabb dicséretét. Jó veled beszélni, mondja, mert végre sikerült találnom egy hozzám hasonló idiótát! Alig háromnegyed óra van a kezdésig, megszoktam, hogy ilyenkor a színészek, ha kétszavas szerepük van is, már nagyon vigyáznak arra, hogy mit és mennyit esznek, isznak, nehogy majd a színpadon zavart okozzon. Ő viszont, aki végig táncolja, énekli, ugrálja, jelenlétével is végigizzítja a következő kétvalahány órát, most kávét rendel, aztán rántott májat, rántott brokkolit, valami majonézes salátát, és irtózatos falánksággal lát neki. Jelzem csodálkozásomat, ő fel sem emeli a fejét, úgy válaszol.





– Nem ezen múlik a dolog!

– Hanem?

– Azt még nem tudom! De ha rájövök, téged okvetlenül értesítelek. Szerintem mindent, minden szélsőséget ki kell próbálni, míg az ember aztán valahol az arany középúton megtalálja magát.

– Hiszel az arany középútban? Gyanítom, hogy az már kétezer éve megtelt…

– Jó, lebeszéltél róla. Akkor nem hiszek.

– Miben hiszel?

– Az életben. A munkában. A tisztességben. A szeretetben. Az odaadásban.

– Nem félsz, hogy elégsz ebben az intenzitásban?

– Régebben, amíg mindent zabolátlanul csináltam, még voltam olyan ostoba, hogy semmitől sem féltem. Mindenbe belevágtam. Gazemberségek, stiklik, balesetek, esések, szurkálások, törések, galeribalhék, verekedések… Azt hittem ez a sorsom, ez az életem. Aztán egyszer csak fájt valami a derekam táján. Nagyon és hosszú ideje. Mondtam anyukámnak, hogy meg kéne egy orvosnak mutatni, hátha valami vesekő. Megvizsgált, és az mondta, hogy szó sincs vesekőről. Ez rák! Azonnal ki kell venni, de így is csekély esélyem van az életben maradásra. Két éven keresztül nyiszáltak össze-vissza, amíg először kijelentette az orvos, esélyem van, hogy megússzam.





– Egy ilyen élmény, ami majdnem halmány lett, mennyire változtatja meg az ember életét?


– Külsőleg kevéssé. Ugyanúgy élem azóta is formálisan a magam csapongó, zilált, vad életét. Ami más, hogy igyekszem mindent átgondolni, mindenből levonni a tanulságot, mindent helyretenni. Spirituálisabbá vált a létem. Nem maga a kaland a cél, hanem a kalandok által próbálok valahonnan valamerre eljutni.

– Mondd, egy olyan pali, aki ilyen teljességgel tudja élni az életét, az miért megy el színésznek? Miért játssza csak a kalandokat, ahelyett, hogy valóban kalóz lenne, vagy légionárius?

– Nekem a színház nem játék. Én egy-egy darabba, előadásba éppen úgy beledöglök, mint bármilyen érzelmi fellángolásba, balhéba. Én nem játszom, valóban élem a szerepeimet. Ahogy bármi mást. Áthat valami spirituális hatás, ezzel együtt képtelen vagyok okosan élni. Nem leszek művész úr, színész úr. Vagy haver vagyok, akkor szívvel-lélekkel a barátságért élek, vagy apa vagyok, és akkor csak a fiam létezik, vele ökörködöm, vagy látom el intelmekkel, vagy gyerek vagyok, akkor csak az anyukám jelent mindent, vagy színész, és akkor a szereppé lényegülök, és egészségemet sem kímélve vagyok jelen a színpadon. Előadás előtt mindig kérem is az Istent, hogy segítsen, hogy mindent ki tudjak adni magamból, még ha ott halok is meg a színpadon.

A teljes cikk a 23. heti, június 7-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése