Drága Soma!
21 éves, a világot kritikusan, de annál érdeklődőbben figyelő, magamat elég racionálisnak tartó lányka vagyok. A férfiakhoz nem nagyon értek, ez könnyen levonható az eddigi, újra meg újra kudarcra ítélt szerelmeimből. Tudod, az a típus vagyok, aki meglátni és megszeretni alapon őrülten szerelmes tud lenni, de mindig sikerült kiválasztanom a legelérhetetlenebbeket, s a csalódásokat lassan megszokva falat építettem magam köré, ami mögött biztonságban, és – egyelőre – jól érzem magam. Tipikus női dolog – játszom kifelé az erős, talpraesett, szexi dívát, de az üres lakásba hazaérve alig várom, hogy pizsibe bújva kikapcsolhassam a telefonomat, és egy jó film alatt telezokogjam a párnámat…
Mégis, amiért Neked írok, az egy kérdés lenne, amire évek óta keresem a választ, de túl bizonytalan vagyok, és nem találtam eddig senkit, aki értette volna, hogy mit akarok ezzel…
Soma, a kifelé sugárzó vonzerő velünk született, vagy akinek nincs, felejtse is el? Elmesélem, miért kérdezem. Nekem nincs. Ez egészen biztos. Sőt, már kis-tini koromban úgy éreztem, hogy bennem van valami ismeretlen eredetű dolog, ami taszítja a férfiakat. Más kérdés, hogy külsőre tényleg szépnek tartanak. Babaarcom van, jó alakom, hosszú hajam, szóval minden passzol, de mégis, a tapasztalataimból kiindulva érzem úgy, hogy kisugárzás nélkül minden más mehet a fenébe. Ez a valami megfoghatatlan, de egy férfinál bármit el lehet vele érni, nem igaz? Mostanában figyelem is az embereket, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy érezhető, hogy kinek van, és kinek nincs. Sokan mondják, hogy egy férfi a nő külsejét nézi meg először. Szerintem nem. Szerintem a vonzerejét érzi meg, s ez alapján dönt a továbbiakról…
Félek, hogy ez meghatározza majd a későbbi kapcsolataimat is. 14 éves korom óta vagyok állandóan “szerelmes”, s őszintén megmondom Neked, hogy még egy barátom sem volt. Persze lehetett volna, de azokat, akiket én akartam, képtelen voltam megszerezni, bármit vetettem is be, mindig kudarcot vallottam. Vonzerő nélkül a nőiesség selejtje is lehetnék, nem? Hiszen mit ér egy – még ha nagyon is szép – nő anélkül? Soma, köszönöm, hogy meghallgattál, fontosnak tartom a véleményed, s bízom benne, hogy ha csak két sort is írsz nekem arról, hogy mit gondolsz a női kisugárzásról, vonzerőről, tudsz nekem segíteni!
Sok puszi! Niki
Kedves Niki!
Mint a szó maga is mutatja: kisugárzás, tehát belülről kifele történő sugárzás. Az sugárzik ki, ahogy megéled magad, a körülötted levő világot. Érzéseid, gondolataid, viszonyulásaid összességének az energiája. Nem keverendő össze a karizmával. A karizmatikus embereknek alapvetően erősebb a kisugárzása, viszont a kevésbé, avagy nem karizmatikus embereknek is van. És hogy ez milyen, ez tőled függ. Magam is tapasztaltam, tapasztalom, hogy ha hadilábon állok magammal, ha önmagam értékelése lehúzó, akkor bizony ez érezhető a kisugárzásomon is. Persze természetes bizonyos ingadozás, ambivalencia (csak úgy, ahogy a hold változik, mi lányok, nők is…), szóval nyilvánvaló, hogy vannak jó és jobb napok – hogy ilyen pozitívan fogalmazzak -, de azért mégis lehet egy átlagot számítani abból, hogy alapvetően hogy viszonyulunk önmagunkhoz. Nyilvánvaló, hogy aki nem fogadta el magát, aki nem szereti magát, annak ez a kisugárzásán is érezhető.
Szóval a kifele sugárzó vonzerő nagyban függ az önbizalomtól. Persze van, aki többel születik, és van, akinek tudatosan fel kell építenie. Én megdolgoztam azért, hogy legyen, és nyilván az évtizedek során még fogok is. Több mint tíz éve hetente 2-3-szor csinálom a kineziológiai önbizalomerősítő gyakorlatomat (néhány hónappal ezelőtt részletesen leírtam a gyakorlatsort, a kineziológiában egyébként KIT a neve), és hol programozottan kérem az önbizalmat bizonyos dolgokra, hol pedig általánosan.
Tehát visszatérve: azt sugárzod ki, ami van. Ha lent van a libidód, nem nagyon érdekel a szex, akkor azt. És fordítva. Ha falakat húzol magad köré, mert félsz a csalódástól, akkor azt. Persze így is bevonzhatod azt a férfit/fiút, aki Csipkerózsika váradban karddal-macsétával, a sorsszerűség és vonzás önerejéből fakadó energiával megküzd érted, elpusztítva a bogáncs és vadrózsa falakat.
De akár te is dolgozhatsz azon, hogy könnyebben megközelíthessenek. Egyáltalán megközelíthessenek. Még most, 40 évesen is rendszeresen előfordulok az éjszakában, kifejezetten a pesti, belvárosi, zártudvaros-fiatalos-kerthelyiséges helyeket kedvelem, és azt tapasztalom, hogy a huszonévesek érzelmileg zártabbak egymás iránt, mint 20 évvel ezelőtt. Félnek kitárni magukat, ezért inkább coolban nyomják. Közben lelke mélyén mindenki a szeretetre vágyik. Meleg, puha, elfogadó szeretetre, amiben kinyújtózhat, és biztonságban érezheti magát. És én azt mondom erre: merjünk példamutatóak lenni! Ne mástól várjuk azt, amit mi szeretnénk kapni, megélni, hanem elsőként adjuk mi!
Na és a csalódás? Miről szól a csalódás? Arról, hogy nem elvárás nélkül szemlélted a másikat, hanem mindenfélét belevetítve, amiről aztán kiderült, hogy nem valós. Csak te hitted annak. Szóval nem kell félni a csalódástól sem, sokkal inkább felfogni úgy, hogy ezáltal képet kapunk önmagunkról. Arról, hogy megint nem tudtuk feltétel nélkül szemlélni, megtapasztalni a másikat. Mindenkinek megvan az oka, hogy miért olyan, amilyen. És mindannyiunknak megvannak a maga sérülései is. Amíg bizalmatlan vagy, bezárod magad, alapvetően ezt is fogod másoktól is visszakapni. Nagyon nehéz egy olyan embernek bizalmat adni, aki maga sem ad.
Azt látom, hogy az emberek többsége alapvetően kapni akar, és nem adni. Pedig csak adva kapunk. Optimális esetben a fiúknak kiskoruk óta tanítják a szülők, tanárok a polgári értékrend normáinak részeként, hogy legyenek udvariasak a nőkkel. A lányoknak viszont nem nagyon tanítják, hogy bánjanak úgy a fiúkkal, hogy legalább rossz érzéseket ne keltsenek a másikban. Épp a héten hallottam az egyik kedvenc kerthelyiségemben a következő monológot: “nincsenek igazi férfiak már sehol! Meddig kell még egyedül lennem?”
Ezt egy huszonéves képzős lány mondta. Nagyon szép, izgalmas csaj volt, hat fiú (mind iskolatársai) állta körbe, szemmel láthatóan ácsingózva a lányra. Meg is kérdeztem tőle: te hogyan éreznéd magad egy hasonló helyzetben, ahol öt barátnőddel körbefognátok egy klassz pasit, aki arról panaszkodna nektek, hogy nincsenek már igazi nők?
 |
Ha változni szeretnél ezirányban, több úton is elindulhatsz. Felhozhatod a női önbecsülésedet. Végtelen lehetőség áll rendelkezésünkre, hogy tudatunk tágításával megláthassuk azt, hogy emberisten lehetőségek vagyunk. Isten részeként fantasztikus, hogy mi mindent hozhatunk ki magunkból! Mondanám azt, hogy tök véletlen, hogy épp most lesz Budapesten az első Istennő fesztivál – de mint tudjuk, nincsenek véletlenek, csak mi vagyunk éretlenek – június 19-től 24-ig. Célja éppen az, amiről az előbb beszéltem. Rajtunk, nőkön nagyon sok minden múlik most, épp ezért az első, és legfontosabb, hogy a saját szemünkben önmagunkhoz méltó magasságba helyezzük magunkat. Hihetetlenül izgalmas korban élünk új idők új szelei fújnak! A régi lejárt, az új most teremtődik! (Persze, persze, ez összetett, “nincs új a nap alatt”, és fontos a hagyomány is, de alapvetően a jövőt különösen meghatározó jelenben vagyunk most.) Anyáink, nagyanyáink férfi-nő és kapcsolat modellje lejárt, az új most teremtődik, pontosabban mi teremtjük. Az én (lehet, hogy idealisztikus) jövőképemben egyenrangú lélektársak alkotnak párokat. Ehhez viszont meg kell tudni látni önmagunkat, és a másikat, nem pedig nyomorult, üres sémákba kapaszkodva játszani az elavult,és sokszor üres férfi-női szerepeket.
A lányok egyfolytában arról panaszkodnak, hogy nincsenek férfiak. Na és nők? A másikra figyelni tudó, megérteni, elfogadni, adni tudó nők? Szóval mindannyiunknak van min dolgozni… Bízom benne, hogy ez az Istennő fesztivál is ehhez segít hozzá. (Ha érdekel, kattints ide, és nézd meg a honlapjukat »)
Egyébként alapvetően azt érzem veled kapcsolatban, hogy semmi aggodalomra nincs ok. Sokat kaptál, ezért légy hálás! Szép vagy, írásod alapján intelligens, értelmes, igenis nyitott, és változni akaró, kereső (és nyilván találó is), az életkoroddal pedig együtt jár a türelmetlenség. Én ötéves korom óta voltam állandóan reménytelen szerelmes, egészen a huszonéveim elejéig. Persze voltak addig is fiúk az életemben, de többnyire én szerettem jobban. De mivel nem volt elég önbizalmam, nem is engedtem meg magamnak, hogy igazán szeressenek. Viszont nagyszerű, hogy megtapasztalhattam a tudatossság erejét! És hál’Istennek az ösztönösségét is…
Szóval, Niki drága, akkor kalandra fel!
Ölellek: Soma Mamagésa
Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu
