Átéljük vagy lefényképezzük a nagy pillanatot?

Távoli ismerősöm kislánya egyéves. Eddig kétszer láttam, nagyon helyes. De elegem van abból, hogy havonta többször fotóhalmot kapok róla e-mailen. A szülei egyebet sem tesznek, csak követik a gyereket csőre töltött fényképezőgéppel? Vajon hányszor veszik majd elő a most készített fotókat? És azok, akik százszámra készítik utazás közben a digitális képeket, utána mit tesznek velük? Hiszen egyetlen egyszer is több órába telik végignézni őket. Régen kinevettük a japán turistákat, amiért örökké csak kattintgatnak. Hát, tessék: örökké csak kattintgatunk.

Vajon miről árulkodik ez a felfokozott rögzítési vágy?

Takács Péter

– Kis túlzással szenvedélybetegségnek mondanám, de persze a pszichiátriai kategórián belül nincs ilyen kór, és nem is gyógyítjuk – mondja Takács Péter pszichológus. – Ám ha jól meggondoljuk, itt is valamiféle halmozásról beszélhetünk, olyasmiről, amire rá lehet kapni, ami a hatalmában tart. Azt szoktam mondani, hogy aminek egy oka van, az nem történik meg, itt is bonyolult okrendszerről beszélhetünk. Egyfelől arról, hogy nem az „itt és most”-ban élünk, a jelen szinte teljesen elfelejtődik. Másfelől arról, hogy míg a világ kitárult előttünk, az életünk ezzel párhuzamosan beszűkülőben van. Utazunk, akár hitelből is, vesszük az egyre jobb minőségű rögzítési eszközöket, hiszen ez is fogyasztás, ez is verseny, de az, hogy miért megyünk, teljesen elsikkad.

Márpedig ahhoz, hogy szűrjünk az úti célok és a fényképeznivalók között is, biztos értékrendre van szükség. Arra, hogy tudjam, miért megyek éppen oda, mivel akarom gazdagítani magam. Az utazás akkor jó, ha készülök, ha ráhangolódom, ha átélem. Akkor valóban érdemes néhány emlékeztető képet készíteni. De aki csak rohan, mindent csak a gépen keresztül, két dimenzióban lát, az tulajdonképpen csak raktároz, habzsol, ahelyett, hogy feldolgozna.

Lényegtelen, hogy hol járt és hányszor, mert nem tapadnak az utakhoz élmények. És akkor hiába járt sok helyen, valójában nem lett tőle gazdagabb az élete. Azt pedig, ha valaki elhívja az ismerőseit és a külföldi útjáról órákon át vetít nekik filmeket, képeket, én gátlástalan agressziónak tartom.

A rögzítés vágya mögött mintha félelem húzódna meg. Az örökké fényképezők talán nem biztosak abban, hogy amit látnak, hallanak, amit átélnek, aminek odaadják magukat, az megmarad nekik. Birtokolni akarják, mint minden olyat, ami „számít”, amiért fizettek. (És persze: megmutatni másoknak.) De létezik-e biztosabb hely annál, ahonnan az ember életének bármelyik pillanatában elő tudja hívni a gyereke arcát, ahogyan a kicsi a karácsonyfát nézi? Vagy kell-e attól félni, hogy egyszer csak nem tudja felidézni az érzést, amikor végre saját szemével megláthatta az Akropoliszt?

Érzelmek helyett

Megfigyelték, hogy családi eseményeken többnyire az apák kezelik a fényképezőgépet? Mintha az elérzékenyüléstől óvnák meg magukat azzal, hogy nekik itt komoly dolguk van. Tényleg az lenne: át kellene élniük a soha vissza nem hozható pillanatokat. Meg kellene élniük az érzelmeiket. Mint ahogy az apás szülésekkor sem a fényképezés vagy a filmezés a legtöbb, amit egy férfi tehet. Aki ezért megy be, jobb, ha kint marad. Másra van odabent szükség. Rá. A férfira, az apára. Arra, hogy együtt legyen a társával a család születésének pillanatában.

– A férfiak önmagukhoz, meg a világhoz is praktikus szempontból viszonyulnak, erre nevelik őket – mondja Takács Péter. – A fényképezés pedig egy praktikus feladat. Rögzíti a pillanatot, amelyet egyébként a rögzítő el is mulasztott.

A teljes cikk a 24. heti, június 14-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.