Gyarmathy Lívia: A szívemmel forgatom a filmjeimet

A ma már klasszikusnak számító, Ismeri a szandi-mandit? című játékfilm, a Recsk és A mi gólyánk című, Európa-díjas dokumentumalkotások rendezője úgy ült ott, mintha csak szabadkozna: higgyük el, ő szinte semmit sem csinált. Az egészet az Élet írta…

A Táncrend című dokumentumfilmjét láttuk, amelyet azóta a Magyar Televízió is levetített. Negyvenpercnyi áhítat. Pedig a filmvásznon pusztán annyi történt, hogy egy falu lakói az egész heti robot után szombat délutánonként tánctanfolyamon vesznek részt… A kertészből két óra hosszára herceg, a tanárnőből királykisasszony lesz…

– A közönség hihetetlenül élvezte, amit az imént vásznon látott, pedig a dokumentumfilmekkel szemben általában előítéletekkel viseltetnek az emberek.

– Jogosan. A dokumentumfilm évtizedeken át nem volt más, mint szimpla történelmi adatközlés. Ma már nem lehet ezerszer elbeszélt történeteket unalmasan elmondani. Vagy szenzációs történetre van szükség – olyankor a néző megbocsátóbb –, vagy az emberi lélek mélyére kell lefúrni. Ez megfelelő szerkezet és hiteles arcok nélkül nem megy.

– Ez annyira igaz, hogy eleinte meg voltam győződve róla: Pitvaros lakóit amatőr színészek alakítják.

– Pedig csak saját magukat adták. Szerencsére a falu teljesen befogadta a forgatócsoportot. Ha épp nem voltunk ott, értesítettek a nagyobb eseményekről. Ilyen volt a kertész gyermekének megszületése. Ritkán adódik ilyen különleges pillanat egy rendező életében.





– Számomra az a legnagyszerűbb jelenet, amikor a szolid, zárkózott tanárnőből egy szédületes rock and roll után kitör a kacagás.

– Ezekért a percekért csinál az ember filmet. Persze fogalmam sem volt, mit keresek. Csak vártam, hogy valami történjen. Először azt hittem, szét fog esni a tánccsoport, ahogy az már az életben lenni szokott. De – talán a mi hatásunkra is – más fordulatot vettek az események. Együtt maradtak, és a záróvizsgán ott volt a falu apraja-nagyja.

– Mindig a szíveddel készítesz filmet?

– A szépet, az emberit keresem. Fellinitől tanultam, hogy a csoda mindig itt van az életünkben, csak nem vesszük észre.

– A te életedben mi volt a csoda?

– A lányom, Zsuzsa születése. És az unokámé. Ez utóbbi számomra is meglepetés. Valami féltő, örömteli, édes érzés… Akkoriban, amikor a lányom világra jött, első éves voltam a rendezőszakon. Herskó János indított egy különleges évfolyamot, amelyre újsághirdetésben kerestek jelentkezőket. Hatszázan jelentkeztünk. Az utolsó szűrőn már csak hárman maradtunk. Simó Sándor, egy meteorológus fiú, meg én. Herskó csak kettőnket vehetett fel. Kicsit provokatívan megkérdezte, én mit csinálnék az ő helyében? Azt feleltem, én ugyan nem venném fel magamat, de mivel rólam van szó, kérem, hogy mégis előlegezze meg a bizalmat. Úgy tűnik, tetszett neki a válasz.

– Nem kis kihívás. Egy csomó ambiciózus fiú közt kismamaként hajtani. Ráadásul egyedül voltál nő.

– Össze kellett szednem magam. Korán reggel indultam otthonról, a főiskolán előadások, gyakorlatok, késő este értem csak haza. A tejem is elapadt. A férjem, Böszörményi Géza, nap mint nap, munka után egy kórházból hozott anyatejet a kislányunknak. A hajszás évek azonban lassan véget értek, és én megkaptam a diplomámat.
 




– Ki tartott el eközben benneteket?

– Természetesen a férjem. Az édesanyám pedig vigyázott a kislányunkra. Géza később szintén rendező lett. Akkoriban vegyészmérnökként dolgozott, de közben zeneszerzést tanult. Ő komponálta a vizsgafilmem zenéjét. Mindenben társak voltunk.

– Együtt készítettétek a Recsk című dokumentumfilmet is. Rengeteg díjat besöpörtél vele, nekem mégis furcsa, hogy nő létedre ehhez a témához nyúltál.

– Soha nem foglalkoztam volna politikai dokumentumfilmmel, ha a férjem nem érintett. Közel hat évet raboltak el az ifjúságából, és én láttam, hogy ezt soha nem sikerült feldolgoznia. Az ötvenes években egyszer véletlenül megláttam a szögesdrót mögül kiszűrődő fényeket a vonat ablakából, amikor nagybátyámékhoz utaztam Ózdra. Három, akkoriban nagy kincsnek számító narancsot próbáltam eljuttatni az unokatestvéreimnek. Egyszer csak lekapcsolták a villanyokat a vonatban, és egy férfi a fülembe súgta: „Ez a recski kényszermunka-tábor. De nem én mondtam magának!” Akkor még nem ismertem Gézát, aki akkor ott szenvedett.

A teljes cikk a 24. heti, június 14-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.