Felnõtt, önálló döntés: ez az igazi

A hét témája a Nők Lapjában: Legyél a feleségem! avagy: Hogy választ a férfi? Állítólag öt perc után tudják. Ennyi idő elegendő nekik – mármint a férfiaknak – ahhoz, hogy magukban megállapítsák, a velük szemben álló nő feleségnek való-e. Netán szeretőnek. Esetleg egyiknek sem. De hogy csinálják? Mi játszódik le az agyukban ilyenkor? Mi alapján választanak társat – egy életre? További írások: • Klasszikus nő kell! » • Ha tudod, ki vagy, akkor válassz! » • Ha nem a férfi választ, rosszul járunk » • Felnőtt, önálló döntés: ez az igazi » Az összeállítást készítette: V. Kulcsár Ildikó

– Nem lehet, hogy kicsit rosszul emlékszel? Annyi nő azért nem volt… – válaszol huncutul hunyorogva Verebes István, színész, rendező.

– Mennyi?

– Amennyit szerettem volna…!


– Így igaz…

– Annál viszont valóban több volt, mint amennyire egy magamfajta, nem kifejezetten amorózó külsejű palinak reálisan esélye lehet. Talán figyelmes és áldozatkész voltam, ugyanis szenvedélyesen érdekeltek a nők titkai. Fontos volt persze maga a hódítás is, hogy bizonyítsak, a legfontosabb mégis a részemről való mélységes kíváncsiság, amely cserébe is kíváncsiságot szült. Érdekelt, hogy mi az, amit senki más, csak én fedezhetek fel egy nőben. Aztán volt, akinél sikerült, de az se volt mindig jó, hiszen akit hamar ki lehetett ismerni, az hamar érdektelenné vált. És volt néhány nő, aki újra és újra elbűvölt, őket többnyire elvettem feleségül.

Négyszer házasodtam. Először huszonhárom évesen, még teljesen éretlen fejjel. Volt egy lány, akibe fülig szerelmes voltam, valamilyen okból kifolyólag bajba került, én pedig úgy éreztem, hogy kötelességem ebben a helyzetben kiállni mellette, és mintegy lovagias gesztusból feleségül vettem. Hangsúlyozom, szerelmes voltam bele, de egyébként nem valószínű, hogy házasság lett volna belőle. A másodikba öt évvel később léptem bele. Miskolcra kerültem rendezőnek, és az előcsarnokban a színészek fényképeit nézve megakadt a szemem egy gyönyörű, szőke lányon. Úgy éreztem, ezzel nekem dolgom van az életben, s bár mindenki mondta, hogy ez az egy, akinél nem lehet esélyed, hiszen házasságban él, remek férje van, gyereke, egyébként is visszautasít minden közeledést. Egy éven át próbálkoztam így-úgy, amíg megkaptam az első jelzést, hogy közeledhetek. Lobogó szerelem lett, szenvedélyes kapcsolat, a férj abszolút úriemberként megtudva ezt, rögtön félreállt, mi meg összeálltunk, két gyermeket szült nekem. A harmadik feleségem, azt hiszem, kinézett magának. Szép volt, vonzó, okos, és miután belehabarodtam, fokozatosan úgy alakította az életünket, hogy egybekeljünk. Amikor pár hétig Amerikában voltam, összeszedte a cuccaimat, és odaköltöztetett magához. Mostani, negyedik házasságom lényegében sorsdöntő véletleneken múlt. A nyíregyházi színháznál voltam igazgató, és az egyik munkatársam magánéleti gondjai miatt felmondott. Kértem, hogy maradjon, mert nemcsak fontos a munkája, de értse meg, ő energiája is a társulatnak. Maradt, volt időnk összejárni, beszélgetni, szabad emberekként eljárni együtt ide-oda, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy beleszerettem.

– Ne haragudj, lehet, hogy csúnya, amit mondok, de te korábban is sokszor azt hitted, hogy na, most megtaláltam az igazit…

– Illetve reméltem, szerettem volna hinni…! A baj mindig az volt, hogy a feleségeim rendre szerettek volna megváltoztatni. Tudom, hogy mérhetetlenül sok hibám van, hogy rettenetesen nehéz velem együtt élni, de az embert egy kapcsolatban nem lehet kimazsolázni, hogy ez kell belőle, az meg nem. Vagy szeretem úgy, ahogy van, vagy ha az egyik felét nem fogadom el, akkor talán nem is ő kell nekem. A feleségem pedig úgy szeret, ahogy megkapott. Neki is megvan a maga szuverén élete, hagyja, sőt, elvárja, hogy nekem is meglegyen. Tulajdonképpen két felnőtt, önálló ember liberális szövetsége a mienk.

A témáról bővebben a Nők Lapja június 21-én megjelenő 25-ös számában olvashatsz!