Te jó ég, itt nevet az ég is!

Szédítő sziklafalak, buja délszaki növényzet, narancs- és citromkertek, a csipkés öblökbe teraszosan aláereszkedő városkák: Sorrento Positano, Amalfi. Napfény, virágillat, a színek orgiája.

A szállodákkal, szupermarketekkel zsúfolt tengerparti üdülőhelyek után, valóságosa unikum, a dél-olasz táj érintetlen szépsége, romantikus bája. Mivel a tengert védőbástyaként övezik az olykor a víz fölé is kihajoló sziklák, szó sem lehet hotelmonstrumok építéséről, még a hegyek között kanyargó szerpentinek szélesítéséről sem. Így aztán az autózás nagy kaland. Jobbról tátongó szakadék, balról sziklafal, előttünk három autóbusz szedné a kerekeit, ha bírná, mögöttünk autók hosszú sora, körülöttünk robogók cikáznak. Rengeteg a curve (kanyar), s hogy mi jön szembe – emeletes busz vagy zúgva szálló robogós –, az mindig meglepetés. Szerencse, az olaszok szokva vannak a meleg helyzetekhez, egymás laza stílusához, jók az idegeik, és jól is vezetnek. A miénk, Kovács Ágnes, a Chemol Travel kinti képviselőjének olasz párja, csak egyszer gurult be, amikor az előttünk motorozó srác annyira ráfeledkezett az út szélén masírozó szőke bombázóra, hogy majdnem a kocsinkra szédült. Lám, ilyenek az olasz pasik. Meglátnak egy jó csajt, és felforr a vérük.





A citrom is édes Amalfiban

Ahogy közeledünk Amalfihoz, sokasodnak a feketébe öltöztetett citromkertek. A szokatlan védőruha a madaraktól óvja a vidék sárga kincsét, amely ezen a napsütötte tájon óriásira nő és mézédes. Némelyik akkora, mint egy sárgadinnye, vagy közepes nagyságú tök. Ebből készül az egyszerre hűsítő és felforrósító citromlikőr, a híres Limoncello. És még sok más. Citrom formájú és illatú szappanok, parfümök, édességek. Áthajtunk az út fölé kaput emelő sziklatömbökön, és kitárul előttünk Amalfi, a sziklába préselt, hangulatos városka. Főterén a leghíresebb amalfita, Flavio Gioia szobra fogadja az érkezőket. A teret is róla nevezték el, ugyanis őt tartják az iránytű feltalálójának. Ha valakit érdekel a téma, a városházán megnézheti a 17. századig érvényben lévő hajózási törvényeket. Ma már csak az emlékeztet a régmúltra, amikor ez a pici város volt – a 10. század körül – Itália első hatalmas tengeri köztársasága. A szaracén kalózok megfékezője, Genova és Pisa komoly vetélytársa. A hajdani riválisok ma évente megrendezett regattán – hajóversenyen – mérkőznek meg egymással. Tavaly Pisa nyert, az idén Amalfi szeretné visszaszerezni az elsőbbséget. Játékos vetélkedő ez már, turistákat is idevonzó látványosság. Mert a hajdan nagy szaracénverő amalfiták mostanság vendégszeretetükről híresek. Nápoly, Capri, Sorrento közelében mivel tudnák magukhoz csalogatni a turistákat? Az újdonság erejével, a mediterrán kisváros meghitt hangulatával. Nincs nagy tömeg, nincsenek távolságok. A szállodától minden pár lépés: a strand, a kikötő és a városközpont.





Élvezet kiülni valamelyik kávéház vagy cukrászda elé – isteniek az olasz fagylaltok és persze a kávé is –, gyönyörködni a Piazza del Duomo vidám forgatagában. Helybéli anyukák sétáltatják gyönyörű bambinóikat, amerikai, német, angol turisták filmezik-fotózzák a széles lépcsősor tetején magasodó Dómot, amely akkor épült, amikor az amalfita kalmárok fürge járású hajói vitték a citromot, az olívát és az itt gyártott különleges finomságú papírt Palesztinába, Egyiptomba, Ciprusra, Bizáncba és Tuniszba. Kriptájában nyugszik Szent András, akinek földi maradványait Konstantinápolyból szállították Amalfiba. Mondják, hogy aki a szent szökőkutas szobra előtt lefotóztatja magát, visszatér a városba. Ha csak ezen múlik, miért is ne? Én lefényképezem a kedves angol házaspárt, a férj engem. A többi már Szent András dolga.

A teljes cikk a 25. heti, június 21-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.