Scherter Judit: Tejberizs és Cipriani

Csak ott az a folytonos szorongás, hogy kilöttyen, ráömlik, belefolyik, eláztatja… De makacs vagyok, bekapok most egy-egy kanállal a tejberizsből. Nem jó. Kicsit kemények a rizsszemek, kevés benne a cukor, ráadásul tetején a kakaó sem igazi; gyanús Nestlé. Különben is, meggybefőttel enném szívesebben. Kinek van kedve kimenni a kamrába érte, keresztül a már túlhűvös kerten? Csábít a telihold, fel lehet rá bámulni, novemberi a nyirkos éjszaka. Ma holdfogyatkozás lesz. A fogyatékos Hold. A léptek neszét elnyeli a sötét lombszőnyeg. Kutyám befurakszik mellettem a gyorsan behúzott ajtón. Büdös, már megint a mezőn járt a trágyarakásnál. Küzdök vele, hogy ne feküdjön fel az ágyra, ő győz.

Olyan kitartóan volt szerelmes a Városba, olyan biztos volt benne, hogy a város viszontszereti, hogy várt, minden remény nélkül, türelmesen huszonöt évig és öt hónapig, hogy újra lássa. És most itt volt, lépdelt, lebegett benne. Lebegett, úszott, mintha felhő tükörképe lenne egy felhőkarcoló ablakán. Szerelmi légyott a Várossal.

Hogy jön ez most ide? Bekúszott, mint a hideg levegő a rosszul záródó ablak résein, itt mellettem. Húz a hideg, vonz a Város. Vörös elefánt a díszpárnán, amit az ablakba nyomok a hideg ellen. Így jobb már. Végig kell gondolnom… Nem, nem a tejberizst, azt már végiggondoltam, véghezvittem, a kis rozsdás teakályha megfőzte, vele már nincs gond, csak ugye az, hogy rosszul sikerült, szegény. Rosszul sikerülök mostanában. Én nem várok itt már semmit. Még a váratlant sem várom. A konyhaszekrényből a kőre kibukó műanyag tésztaszűrő váratlan zaja az éjszaka falusi csöndjében. Nem szeretek én már főzni. Ezt rajtam kívül mindenki tudja rég a konyhában. A poharak összeroppannak, a béchamel csomós lesz, a kések összevagdossák ujjaimat, a vajon piruló zsemlemorzsa nem pirul, leég, a kocsonya nem dermed, a spárgafejek rongypuhára főnek, sütőben a gáz kialszik… Lejártam. Elég volt. Hogy mi lesz helyette? Hogy mi lesz a zsályásomlett reggelik, a citrommal spékelt, tejszínben sült pulykamell mazsolamártással ebédek, borban pácolt csirkemáj-pástétom vacsorák helyett? Bármi. Semmi Koplalás. Éhhalál. Vagy műanyagpohárból kikanalazott műanyag joghurtok, édeskeserű a kínainál, állva, házhoz szállított rágós pizzák. Vagy…

Szerelmi légyott a városban. A szállodaszoba szürke fénye, földrecsúszott takarók. Kételyek. Sírás. Suttogás. Simogatások. Átbámulás a szemközti tizenkilencedikre, ott a nap vége a magasban; az asztalán rendezget egy hivatal-fiú, azután kisiet a látványból. Visszalép, leoltja a villanyt. Kezdődik az este. Az óra hét órát mutat a Grand Central falán. Hudson Line Departures. Harlem Line Departures. Cipriani.

Vagy legyen a Cipriani: vendéglő a Grand Central erkélyén. A pincérek kicsik, akkorák, mint Lenin. Simamodorú brillantinos maffiózók, siklanak elegánsan, hozzák a Tuna tartart, tekerik a mahagóni borsőrlőt az üres tányér fölött. Hoppá! A tányéron már van valami: carpaccio. Csak nem veszem észre, oly vékony bélszínszeletek vöröslenek a tányéron diszkrét majonéz girlandokkal, hogy tányérdísznek nézem e remekműt. A whiskyn már túl vagyunk, a bor, az bor, jöhet a Fegato alla veneziana. Jön is, ahogy kell petrezselymesen, könnyeden. És hozzá polenta*. Mögötted a magányos, hattyúnyakú fekete nő talán fürjet eszik mézmártásban, szomorú, cipője mellett, földön a fehér damasztszalvétája. Aki velem szemben ül kis asztalunknál, moziba hív. Előttem az éjszaka.

Aztán éjjel áthajtani a Parkon, egészen közel a padhoz, ahol délután… A taxiban hideg, jól lehet reszketni is ebben a városban. Ebben a szerelemben. Az eget nem látni most a Város fényeitől.

Eszem még egy kis tejberizst. Meggyel. Hiába, így se jó.

New York – Tiszaug – Budapest, 2003. október–november

*Annak, aki még szeret főzni:
Polenta: Egy fél vajon megfuttat egy fél fej reszelt vöröshagymát, jól megsózza, felengedi két bögre vízzel. Ha forr, beleszór fél bögre kukoricadarát, kevergeti habverővel, gondosan, lejjebb veszi a lángot, kevergeti-kevergeti. Ha már sűrű, beletesz tíz deka tejszínkrémsajtot, keveri még kicsit, ezután vízzel kiöblített püspökkenyér- vagy más formába önti. Ha már langyos, ügyesen tálra borítja, és máris, vagy később, hidegen tálalja. Mondjuk, egy steak mellé, vagy úgy, mint Ciprianinál.