 |
A múlt szombat reggel aztán egy teljesen másmilyen babát találtunk a kiságyban, mint akit pénteken este odatettünk. Az új Lola nyűgös volt, sehogy sem volt jó neki, és a legjobb esetben is unott arcot vágott. Gügyörészés helyett dünnyögött, kacarászás helyett nyafogott, elmélyült játszadozás helyett pedig egyfolytában izgett-mozgott. És bizonyos időközönként jó mérgesen a szemembe nézett, a tekintete pedig ezt mondta: Anyám, nem erről volt szó! Pedig dehogynem. Nyolc-kilenc hónaposan minden megváltozik. Először is elkezdenek nőni a fogacskák. Lolának még csak egy van, alul balra, de a többi is láthatóan készen áll. A nyálfolyam megállíthatatlan, valamit folyamatosan rágicsálni kell, és aludni is nehezebb. Tegnap éjjel háromszor sírt föl, de mire fölértem a szobájába, arcocskáján feszült és fájdalmas kifejezéssel aludt.
Aztán ott van az a babácska számára csöppet sem kellemes tény, hogy a reggeli-esti szopizást kénytelen voltam csak estire redukálni. Egyikünk sem örült neki, de a természet sajnos, ezt diktálta… Így aztán reggelente összebújunk ugyan a nagyágyban, de cici helyett cumiból eszegetni, hát, nem egy leányálom. Annál is inkább, mert a szopizás során Lolababa nemcsak a reggeli tejet termelte be, hanem egy jó adag önbizalmat is, amely kitartott az esti szopiig. Most meg itt van ez a szilikon izé, amiből nemcsak hogy nem anyatej jön, de anyaszaga sincs. Mit mondjak, megértem Lola sokszor egész napig tartó csalódottságát.
Végül, de nem utolsósorban pedig ugye a folyamatos frusztráció. Merthogy babáéknál, ahogy azt megint csak a természet diktálja, a fő törekvés a függetlenedés. Már ami a mozgást illeti. Először forogni hátról hasra, aztán hasról hátra, majd ülni, gurulni, mászni, fölállni, járni, mindezt szépen, fokozatosan, türelmesen. Na persze. Türelmesen. Hát mégis hogyan legyen egy baba türelmes, ha körülötte mindenki képes elhagyni a szobát, bekapcsolni a tévét, ellopni a papa telefonját, ha úgy tetszik, ráadásul segítség nélkül. Én meg itt ülök/fekszem/hasalok, aztán se jobbra, se balra. Egyszóval Lolánk eljutott odáig, hogy már nagyon szeretne, de még nem megy. Hosszú tízperceket tölt azzal, hogy hason fekvésből négykézláb nyomja föl magát, majd visszahuppan. A nagy kerek pocak fölemelésében ugyanis általában annyira elfárad, hogy a kezek és lábak koordinációjára már nem marad energiája. Tegnap délután, eddigi legsikeresebb akciója keretében megkísérelte elérni a mintegy negyven centire lévő kedvenc gumikacsáját. A négykézlábra emelkedés és előre-hátra pocaklengetés után aztán egy nagy lendülettel megindult hátrafelé. Először kacagott, mert érezte, hogy sikerült elmozdulnia. Aztán rájött, hogy nem a megfelelő irányba… Mi a szoba sarkából drukkoltunk neki, ez azonban csak növelte Lola elkeseredettségét. Még néhányszor próbálkozott, majd amikor beküzdötte magát a tévéállvány és a könyvespolc közé, mintegy két méterre a kacsától, hangos sivalkodással jelezte, hogy méltatlannak érzi a szituációt.
Az elhúzódó nyafogásnak ilyenkor csak az azonnali helyzetváltoztatás veheti elejét, mostanában azonban ez sem működik. Ha fölültetjük, két perc elteltével nyöszörgés van. Ha hasra fektetjük, ugyanez a válasz. Leginkább álldogálni szeret (hóna alatt két erős mama- vagy papakézzel), de azt meg a térdei nem bírják sokáig. Az mindenesetre már kiderült számára, hogy a világ nem ér véget harminc centivel a padló fölött. Így aztán mostanában csak az az izgalmas, ha legalább a dohányzóasztal alatti újságtartón pakolászhat. De az a legjobb, ha arccal a könyvespolc tartalmát trükközheti le a földre.
Egyszóval a változások korát éljük éppen, és bevallom: egyikünknek sem könnyű. Lolababa azért szenved, mert nehéz egyszerre fogat növeszteni, reggeli szopiról leszokni, mászni tanulni és polcokat lepakolni. Mi ketten meg azért, mert eddig elkényeztetett bennünket a mi kicsi lányunk. Egy nyugodt, kiegyensúlyozott, jókedvű baba szüleiként nem voltunk fölkészülve a Változások Korának nehézségeire…
