Játék az egész világ

A tésztaszűrő és a fakanál közben a földön landol, de kit érdekel? Megvan az új játék, a legizgalmasabb móka – úgy öt percig.
Legelső kedvenc játékát, egy színes, mosolygós virágot kedvenc barátnőmtől kapta. Lola alig néhány hetes volt, és Gota biztosra ment. Saját, fél évvel idősebb kislányának nagy favoritját hozta ajándékba Brüsszelbe. Persze nem pontosan ugyanazt, hiszen azt a hét hónapos Julcsi sohasem bocsátotta volna meg a mamájának, hanem annak pontos mását. A virág piros, sárga és zöld színekben pompázik, szirmát remekül lehet rágicsálni, a közepére pedig barátságosan mosolygó arcocskát rajzolt a gyártója. Három-négyhónapos koráig sehová sem tudtunk elindulni Virág nélkül. Emlékszem, Lola egyszer negyvenöt percen keresztül nézte kedvencét mozdulatlanul, és közben szerelmetesen mosolygott.

Manapság, maholnap kilenc hónaposan, már másról szól a játék. Mondhatni nagyobb az aktivitás. Ha a kezébe adom a régi jó virágját, egy rövid mosoly után, nagy rikkantások közepette addig rázza (merthogy csörög is), amíg fölveri az egész házat. Aztán leszedi a szép piros szirmait, és rágcsálni kezdi a közepét, amely már nem mosolyog, mert nincs neki mivel. Kicsi Lolánk ugyanis szisztematikusan lerágcsálta róla először a szájat, majd a két szemet is. Erről drága jó öcsém jut eszembe, aki nyolcfogú kisfiúként gondolt egyet, és leharapta kedvenc Barbi-babám mellét. Nem elég, hogy anyuék barna hajú Barbit vettek nekem (miközben mindenki másnak lenszőke volt), szerencsétlen párának fél mellel kellett leélnie amúgy is viszontagságos életét.

Aztán a haját is levágtuk, de annak az akciónak már én is aktív részese voltam… Egyszóval Lola régi kedvence alaposan átlényegült, és közben újabb kedvencek is fölsorakoztak mellé. Először is az apró aranyszínű gyöngyökből álló karácsonyfadísz, amelyet sohasem raktunk föl a karácsonyfára, mert mire hazaértünk vele a boltból, rájöttünk, hogy csúnya. Lolánkat viszont elképesztően boldoggá teszi, ha kettesben maradhat vele egy-egy félórára. Olyankor aztán tekeri, csörgeti, zörgeti, rágja, dobálja, rángatja unásig. Ha pedig kitelt a karácsonyfadísz becsülete, addig gyűrögeti, amíg az egész egy nagy kupacot alkot, amelyet aztán jól be lehet hajítani a sarokba. Nem csoda, hogy a nappali estére bombatámadás sújtotta övezetre hasonlít. Tegnap este a szokásos babajátékokon és a karácsonyfadíszen kívül összeszedtünk két ásványvizes palackot, kilenc dévédédobozt, hat magazint (kettőt darabokban), az egyik övemet, a papa egyik nyakkendőjét, két hajpántot, egy pelenkát, négy üres cumisüveget, három hűtőgépmágnest, két fényképalbumot, egy színes gumiszandált és két kibelezett papírdobozt. Merthogy kinek van szüksége a csörgő-zörgő-zenélő szuperjátékokra, amikor az ember tésztaszűrőt tehet a fejére, és közben gumiszandált rágicsálhat? És mivel minden játék legfeljebb öt percig érdekes, folyamatosan hordani kell az újabb és újabb izgalmasságokat, egészen addig, amíg a szobában már csak csapásokon lehet közlekedni.

De nincs az a tésztaszűrő, amely olyannyira szórakoztató lenne, mint amikor megszólal a zene. Lola két hete tánctudásával szórakoztat minket. Van neki szép nagy kerek pocakja, úgyhogy remekül lehet az alatta és a fölötte lévő testrészeket ide-oda ringatni. Elég egyetlen taktus, és már kezdődik is a tánc, a családtagok legnagyobb örömére. És nem is kell hozzá a szó klasszikus értelmében vett zene. Elég például, ha a nagypapa ütemesen kevergeti a teáját, vagy a mama énekelni kezd. Merthogy, bevallom, az én dalolásom nem a szó hagyományos értelmében vett zene, sokkal inkább egyfajta furcsa, muzsikaszerű kántálás. A Jóisten áldja meg Lolát azért, hogy, a családban egyedüliként, értékeli a mama éneklését! Mi több, kitörő örömmel táncra perdül, akármilyen fülfájdítóan is hangzik. Mindehhez a legjobb pozíció az üldögélés, de remekül lehet táncolni négykézláb és háton fekve is. Igaz, ez utóbbi esetben leginkább sajtkukacra hasonlít az ember. A tánc ráadásul azért is jó, mert bármikor lehet csinálni. Például evés közben. Vagy pelenkázáskor. Esetleg a zuhany alatt. Az a lényeg, hogy minél jobban megnehezítsük a papa vagy a mama dolgát.
Szóval játszani isteni dolog. És tudják, mi a legjobb az egészben? Az, hogy amikor estefelé csapot-papot, mikrofont-kamerát magam mögött hagyva rövidnadrágra vetkőzve beülhetek a Lola-káosz közepébe, egy csapásra minden gondom elfelejtem. Arra a néhány órára én is újra kicsi gyerek leszek – félmellű Barbistul, kántáló énekhangostul, tésztaszűrő-kalapostul. Ahogy kell.