Aktuális

Zenthe Ferenc, a Tenkes örök kapitánya

Írásunkban Zenthe Ferencre emlékeznek ketten. Mindketten jól ismerték õt, és mindkettejük legszívesebben talán a színész nevetését idézi fel, amely bearanyozta életüket. Nem csak az övékét…

Vadas Zsuzsa munkatársunk nemcsak újságíróként, hanem mint kedves ismerős is figyelemmel kísérte ezt a nem mindennapi művészi sorsot. És Ádám Ottó, a magyar színházművészeti élet meghatározó alakja, a kolléga és a jó barát idézi fel pályájuk sok-sok közös állomását.
*
Személyesen, talán másfél-két éve találkoztunk utoljára. Villamossal jött a Madách Színházba, és nem győzte megválaszolni a járókelők kérdéseit: „Hol hagyta a taxiját, Taki bácsi?”, „Mikor folytatják a Szomszédokat?” Ez is vele jár a népszerűséggel, és az övé csaknem fél évszázada megrendíthetetlen. A Tenkest imádták a nézők, az első magyar tévésorozattal megszületett az első hazai sorozatsztárunk is, bár ezt akkor nem illett hangosan kimondani. Szerencsés csillagzat alatt jött világra. A salgótarjáni bányamérnök legkisebb fia – nővére huszonnyolc évvel volt idősebb nála – Pécsi Sándor rábeszélésére jelentkezett a Színiakadémiára. A háború alatt behívták katonának, utána a pécsi színházhoz került segédszínésznek. Innét ment tovább, egyik vidéki színházból a másikba. Ha belejött a mesélésbe, szívesen emlegette színészéletének ezt a korszakát.





– Egy színész pályáját mindig az határozza meg, hogy mivel kezd. Én fiatal, rokonszenves hősöket játszottam: Truffaldinót, Scapint, Ludas Matyit. Erre a szerepre hoztak fel a Madáchba, 1952-ben, Pécsi Sanyikával együtt. Akkor ez volt a divat: a pozitív hős, akiből sugárzik az optimizmus, és én pont megfeleltem a kor elvárásainak.

Arra persze gondolni sem mert, hogy lesz ő még a nemzet színésze és örökös tagja ennek a ragyogó társulatnak. A nevüket is úgy ejtette ki az akkori nagyoknak, mintha babusgatná őket. Kiss Manyi, Mezey Mária, Tolnay Klári, Greguss Zoltán, Ajtay Andor, na és a Tógyer. A legnagyobb. Uray Tivadar.

– Összetojtam magam, amikor azt mondta: „Szervusz, öcsém, tegezzél!”. Jött fehér sétabottal. Vagyis nem jött, vonult. Hogyan mondhattam volna neki, hogy szervusz? Ilyen nagy színészek között voltunk mi fiatalok. Psota Irénkével, Váradi Hédivel, Körmendi Jánossal, Gábor Mikivel, Darvas Ivánnal, Pécsi Sanyival. Tímár Jóska is akkor került oda. Ők már fiatalon is nagyok voltak. És azok az előadások. A Kaviár és lencsét ma is játszhatnánk, ha élne Kiss Manyika és Pécsi Sanyi.

– Sosem felejtem el a Kreml toronyóráját.

– Én sem. Pécsi volt Lenin, engem szemeltek ki Ribakov matróz szerepére. Sanyi, állítom jobb volt, mint az eredeti. Szerette csinálni. Foglalkozott vele, még műgyűjteni sem ment, pedig az volt a mániája. Sztálin kezét is begyűjtötte 1956-ban. Odament, amikor vágták szét a szobrot – Erkelt játszotta éppen –, a kezet felrakta a kocsijára, és hazavitte. Szóval ő volt Lenin. Egyszerűen nem lehetett kitalálni azt a jelenetet, hogy ülök a padon, és várom Lenint. Nem a Sanyit, hanem Lenint. A próbákra megérkezett Moszkvából egy mély hangú, Sztálin-díjas rendező, és akkorát csapott a vállamra, hogy majdnem összeestem.
Utána beállított a leningrádi gyermekszínház igazgatója, neki az az ötlete támadt, hogy ne műveletlen matróz legyek, hanem fess kadét. Vesztemre a premierre befutott a Sztálin-díjas, és miután szemügyre vett, kijelentette, hogy nem vagyok elég erőteljes. Kitömette a vállamat, és akkora csizmát húzatott a lábamra, hogy lépni is alig tudtam. Mégis szerettem ezt a fránya Ribakovot, főleg attól kezdve, hogy már senki sem szólt bele az alakításomba.





Nevetés nélkül ezt nem lehetett volna kibírni. Nagyokat kacagott mindig, ahányszor elmesélte. Ez is olyan jellemző volt rá. A nevetés. Mindig ott bujkált benne. A szemében, a hangjában, a ráncaiban. Közben élesen figyelt, a szeme sarkából, hogy na, ehhez mit szólok. Szólni sem tudtam a nevetéstől. Hagytam beszélni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy együtt lapozgatunk az emlékeiben. Együtt sakkozunk Csócsics bácsinál, előadás után hozzá tértek be a pécsi színészek. Lejátszottak egy partit, utána jól belaktak töltött káposztával. Benézünk a régi Hunniába, ahol a filmesek fújták a füstöt, és döntötték magukba a rumos feketét, literszámra. Akkor az volt a szokás. Zenthe is köztük kapott rá a bagózásra – volt nap, hogy három paklival is elszívott –, aztán, amikor majdnem elment a hangja, sietve abbahagyta. A kávézást is, kicsivel később.

Egyébként a filmekkel is szerencséje volt. Akkora sikert aratott a Rákóczi hadnagyában, hogy két kézzel kapkodtak utána a rendezők. A Gül babából készült Gábor diák címszerepében minden nőt magába bolondított, és zsákszámra kapta a szerelmesleveleket. A Mese a 12 találatról című sikerfilmben elkényeztetett futballsztárt játszott, a 2×2 néha 5-ben, jóképű, vagány sportrepülőt.

– Abban voltam a playback-zseni, mert Vámosi János énekelt helyettem. Én csak rátátogtam. A filmet majdnem másfél évig játszották zsúfolt mozikkal, igaz, akkor még nem volt televízió.

– De lett. És akkor jött A Tenkes kapitánya.

– Ahhoz is szerencse kellett. Fehér Tamás, a rendező látott a Gábor diákban, és úgy gondolta, lovagolni tudok, velem biztosan befejezheti a sorozat tizenhárom részét. Latinovits azt mondta erre: „Ezt a mázlit, öregem! Én bezzeg nem tudok kifogni egy ilyen figurát”. Később már nem lettem volna rá alkalmas. Idősebb korban a szerepek is fogynak, mint az erőnk.
*
Ádám Ottó:
„Nevetése bearanyozta az életünket”

– Jób a szekéren. Makacsul néz előre, nem akarja látni a gyereket, akit haragos mozdulatokkal kerget el maga mellől, vissza az életbe. A gyermek nem érti. A világ gonoszságba dermedt.
Jób a szekéren: Zenthe Ferenc. Mi volt a titka ennek az angyali embernek? Mitől csengett olyan ellenállhatatlanul a nevetése? Élt köztünk valaki, aki teljesen különbözött ettől az olvadó színházi világtól; egy ember, aki mindig azonos tudott maradni önmagával; egy ember, aki – mint a kő – kő a legközepén is, aki emberi méltóságát olyan magától értetődően viselte, mint a jó királyok meg az angyalok.





„Iszonyú a kísértés a jóra” – énekli A kaukázusi krétakör mesélője. Vagy mégsem? A kor, amelyben élünk, elég hitványnak tűnik. Több a mutatvány a kelleténél, sok a hamis hang. De az ember, az lehet különb, mint a kor, amelyben él. Zenthe Ferenc ilyen különb ember volt. Minél erősebb lett körülöttünk a zavaros mormolás, annál szebben szólt az ő csillogó nevetése. A nagyképűség és az úri pimaszság csak kiemelte tiszta tehetségét, emberi hangját, személyisége varázsát.
1952-ben ugyanazon a napon léptünk be a Madách Színház kapuján, kötöttünk életre szóló barátságot, és maradtunk hűek, ma már elavultnak vélt eszményekhez.

Első közös munkánk egy szovjet darab, A halott völgy – ez volt a címe, azeri olajkutatókról szólt. Feri egy komszomolistát alakított benne, jó embert, ezt akkoriban pozitív hősnek hívták. Sok ilyent játszott, akkor is, később is, ez volt a fiatal Zenthe Feri profilja, skatulyája. Nagyon jól állt neki, amit sok régi filmje bizonyít, A Tenkes kapitánya, meg a többi mind. Elkezdtük a próbákat, de nehezen haladtunk, felemás hitünk nemigen tudta elevenné varázsolni a halott völgyet, nehezen fakadt fel az olaj. Végül azért tűrhető előadás született, Dayka és Sennyei csinosak voltak olajfúró overallban, Timár József tette a kárt, elegáns lila öltönyében, Ladányi elcsábította barátja feleségét – azaz csak elcsábította volna, ha a kritikus csókot az akkori miniszterhelyettes a főpróbán be nem tiltja –, szóval minden haladt a maga útján, megúsztuk a bemutatót. Pontosabban: megúsztuk volna, ha Révai József népművelési miniszter meg nem nézte volna, és utána úgy le nem gorombított volna – Horvait, az igazgatót és engem, a rendezőt –, hogy a lábunkon alig álltunk. „Maguk szándékosan mutatták be a legrosszabb szovjet darabot” – ordította, és aki ismerte Révait, tudta, hogy egy ilyen ordítozás akkoriban nem volt egy vidám vásár! Amikor ezt másnap a színészeknek elmeséltem, Zenthe Feri úgy röhögött, hogy beesett az azerbajdzsáni dombok mögé.

Zenthe nevetése bearanyozta egész akkori életünket. E nevetés minden árnyalata fülemben van ma is. Általában egy kis kuncogással kezdődött, csak lassan, el-elakadva szélesedett nevetéssé, hogy aztán egész kacagó orkánná dagadjon, amely végül hatalmas hahotaóceánná olvadt szét, magával ragadva mindnyájunkat, az önfeledt boldogságig.

A teljes cikk a 33. héten, augusztus 16-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top