Fû, fa, madár menedéke

Pedig az Aranytól lopott és kicsit átalakított idézet nagyon is fedi a valóságot: a legnagyobb kánikulában sikerült rávenni Aradi Csabát, a Hortobágyi Nemzeti Park nyugalmazott igazgatóját, hogy kalauzolja kis csapatunkat egy pusztai gyalogtúrán.

A Kilenclyukú hídnál, Európa leghosszabb kőhídjánál találkozunk a legendás természetvédelmi szakemberrel, és alig leplezetten kaján tekintetéből már sejtjük, hogy csak az ég lesz felhőtlen, a kalandozásunk nem. Rajta gumicsizma van, hosszú nadrág és hosszú ujjú ing, rajtunk sportcipő, rövidnadrág és ujjatlan trikó.

Merthogy eddig úgy tudtuk, a szúnyogok csak alkonyat után támadnak, a puszta pedig egy nagy, száraz síkság. Százötven csípésnyom és lábközépig sáros lábunk bizonyította délutánra, hogy hatalmasat tévedtünk. Persze van egy mentségünk, nem járjuk negyven éve mindennap a Hortobágyot, és nem is rajongtunk érte, csak érdeklődünk iránta.

Bezzeg Aradi Csaba már az első osztálykirándulásakor, 1953-ban fülig szerelmes lett ebbe a világon egyedülálló tájba! Irányt szabott az életének, amelyet a pusztának, a puszta védelmének áldozott. Négy év múlva már egyedül tért vissza a tájat átszelő kis piros vonattal, tarisznyájában néhány zsíros kenyérrel, hogy madarakat figyelhessen meg. Ezt később odáig tökéletesítette, hogy debreceni gimnazistaként egy új fészkelő fajt fedezett fel, méghozzá szinte városi környezetben, a Nagyerdőben. A kis héja megnyitotta neki a Madártani Intézet kapuit, a sikeres tanulmányi versenyzés pedig felvételi nélkül repítette az egyetemre. Ott rövidesen gyakornoki státuszt kapott Varga Zoltán professzortól, majd 1975-től jött a nagy sorskaland: egy állás a három évvel korábban alapított Hortobágyi Nemzeti Parkban.

„…megszokásból iható”

És a sors szálait úgy szőtték a hortobágyi párkák, hogy rövid autózás után most itt állunk együtt a Szálkahalom tetején, amely egy kurgán, azaz bronzkori mesterséges domb. A magassága csak néhány méter, mégis messzire látni a tetejéről. Kopár szikes foltok pettyezik a zöld mezőt, apró tavak vize csillan itt-ott, varjak köröznek a közeli kerek erdő fölött. A távolban gulya legel, mellettük itatóhely gémeskúttal, még távolabb egy pásztorszállás karámmal, ahová éjszakára majd beterelik őket. A forróságtól remegő horizonton éppen elbandukol a kis piros vonat. A Kónya állomásnál megáll egy percre – ott szállt le annak idején Aradi Csaba is, és érdeklődve tanulmányozta a közeli kút feliratát: „A víz megszokásból iható!” Töprengett, ez meg mit jelenthet, aztán megtudta tapasztalatból: pár nap, és az ember már nem szaladgál kétségbeesetten a nagy síkságon, hogy legalább egy bokrot találjon fedezéknek – mert megszokja a gyomra a vízben levő mikrobákat.





Elindulunk a kunhalomtól a kerek erdőt kerülni, amelyről megtudjuk, hogy mesterséges telepítés, hiszen a Hortobágyon nem sok fa nőtt régen sem: a síkságot hajdan a Sajó és a Hernád töltötte föl, majd a Tisza évente ismétlődő áradásai egyengették szinte asztalsimaságúra. Áradások idején Tiszacsegétől el lehetett jutni dereglyével Nádudvarig, vagyis a Hortobágy északi végétől a déli széléig. Nagy kiterjedésű, nyáron jobbára kiszáradó mocsárvilág terült el itt, amely a Tisza 1846-os szabályozásától kezdve fokozatosan kiszáradt, de nem teljesen. Egyrészt itt találhatók Magyarország legnagyobb halastavai, valamint számos természetes tó, és sok kisebb-nagyobb mocsárfolt, hazája kígyónak, békának, számtalanfajta vízimadárnak.

De mielőtt elsüllyednénk a mocsárban, térjünk vissza a kerek erdőhöz, ez a Trianon utáni „fásítási láz” terméke. Az ország szétszakítása után alig maradt az anyaországban erdős terület, és a pótlására nagyszabású telepítések indultak. A Hortobágyon például főleg a homokos, szikes talajt egyaránt jól tűrő, szívós akácból ültették a legtöbbet. A kis kerek erdő most számtalan élőlény menedéke, a lombok között lakik például egy nagy vetési varjú kolónia, a kilátó tetején gólyák fészkelnek, egy mesterséges odúból kékvércsefiókák pislognak ránk, a szülők pár száz méterrel odébb a rét fölött szitálnak, jófajta pocokhúsra vadászva.

Piócák és boszorkánykör





Oldalánál kisebb mocsár húzódik, náddal, sással benőve. Dülledt szemű levelibékák nézik kárörvendve, ahogy érdeklődő arccal, lassan süllyedünk benne. Közben vezetőnk okosakat mond arról, hogy a puszta, amely első pillantásra talán csak egy unalmas, füves síkságnak látszik, teljes univerzum maga is, számtalan élőlénnyel, amelyek bonyolult kölcsönhatásban élnek egymással, és a létért meg az erőforrásokért folytatott harcukból az élet csodálatos harmóniája bontakozik ki. Mielőtt a lustán tekergőző piócák elérnék a bokánkat, és egy határozott harapással bevonnának bennünket ebbe a pusztai körforgásba, visszacuppogunk a szárazulatra, ahol máris belebotlunk egy boszorkánykörbe. A szinte szabályos kört formázó, társaiknál élénkebben zöldellő növények azt jelzik, hogy alattuk a földben gombák élnek. Erőteljesebb színük magyarázata, hogy több vízhez és ásványi sóhoz jutnak a gombáknak köszönhetően, amelyek mintegy kétszáz atmoszférás ozmotikus szívóerővel vonzzák magukhoz és szívják fel az életet jelentő folyadékot.

A rétről gyorsan kiderül, hogy valóságos botanikai gyűjtemény virul rajta, a növények neveiben pedig a magyar nyelv páratlan színei csillannak meg, ablakot nyitva olyan időkre, amikor talán több volt a nyelvben a dallam és a kellem. Csombormenta, cickafark, fehér tippan, csetkáka, bókoló bogáncs, sziki üröm, taréjos búzafű, tejoltó galaj, kunkorgó árvalányhaj – már hallgatni is gyönyörűség! A pusztai embert persze alighanem jobban érdekelte a hasznuk: a csombormentából például teát főztek, a cickafarkat gyógyításra használták, a tejoltó galaj a gomolya készítésének fontos segédanyaga.

A teljes cikket a 35. héten, augusztus 30-án megjelenő Nők Lapjában olvashatják!