 |
Az egész azzal kezdődött, hogy Soma decemberben meglepett minket. Mit sem sejtve mentem a repülőtérre a másik nagybácsi, Andris és barátnője, Dia elé, amikor a fotocellás ajtóban egyszer csak megjelent egy túlméretezett fogsor és tüsikobak. Apu gondolt egyet, és tudván, hogy a karácsonyt külön kell töltenünk, vett két pluszjegyet magának és a kisöcsémnek a brüsszeli fapadosra. Szebb ajándékot, mint az a néhány nap a családdal, ki sem találhatott volna. Soma először repült életében, és elmondhatatlan izgalommal követte az eseményeket.
Az érdekes utazást, az ismeretlen országot, és nem utolsósorban a nagy találkozást a család legkisebb tagjával, Lolával. Megható szeretettel vette körül az akkor alig néhány hetes csöpp babát, vigyázott rá, mesélt neki, simogatta, játszadozott vele. Közben árnyékként követett mindenhová, nézte, ahogy tisztába teszem, és csöndben figyelte, ahogy Lola szopizott. Amikor pedig a babácska aludni tért, a babaszoba felől érkező minden pisszenésre talpra ugrott, és rohant volna megnézni, hogy minden rendben van-e a picivel. Lola akkor még nem sokat tudott viszonozni a nagy szeretetből, de Soma beérte a fürkésző babapillantásokkal, és ellenállhatatlan gázmosolyokkal.
Hónapok teltek el, mire újra találkozhattak egymással. Igaz, a huszonegyedik századi technikának köszönhetően Lola az interneten keresztül integetett Somának, a nagybácsi pedig cserébe a legkülönlegesebb majompofával örvendeztette meg a kuncogó kicsi lányt. A következő személyes találkozáskor ott folytatták, ahol a világhálón abbahagyták. Soma mindenre kapható volt, hogy megnevettesse Lolát, és még a szomszédban lakó haverokhoz is elfelejtett átmenni, annyira örült, hogy újra látja. Hát igen, kérem szépen, a lányom nagyon tud bánni a férfiakkal.
Legalábbis a kicsit idősebb férfiakkal. Merthogy a saját korosztályát egyelőre nem igazán tudja kezelni. A néhány hónapos férfiak rendre elsírják magunkat a jelenlétében. Lola először Bent, Helen és Richard barátunk kisfiát ríkatta meg. Ő az a keménykötésű, hét hónapos kissrác, akinek a szüleivel még a szülésfelkészítő tanfolyamon barátkoztunk össze. Benji és Lola rendszeresen találkoznak, országos nagy cimborák. Míg a szülők a babafogakat és babafrizurákat hasonlítgatják, ők szisztematikus nyálcserét végeznek a különböző játékok kölcsönös rágicsálásával. Ezzel addig nem is volt gond, amíg Lola meg nem találta a kiabálós hangját. Néhány héttel ezelőtt rájött, hogy nincs annál nagyobb móka, mint jól kiereszteni azt a hangot, és nagyot kurjantani, csak úgy, bele a nagyvilágba. Legutóbb azonban szegény Ben nagyon is hallótávolságon belül, úgy egy arasznyira lehetett tőle, amikor a lányka izgalmában akkorát kiáltott, hogy a kissrácot azonnal pityergésig rémítette. Ben azóta nemhogy nem rágicsál közösen a lányunkkal, de meg sem meri közelíteni. Richard pedig képtelen napirendre térni a fölött, hogy micsoda anyámasszony katonája a fia
Pedig van papa, akinek a fiacskája még rosszabbul járt. A kiabálás után Lola következő mutatványa a sikongatás volt. Az első Lola-sikolyra összeszaladt a ház, mindannyian azt hittük, valami nagy baj történt. Pedig csak arról volt szó, hogy elérte kedvenc gumikacsáját. A legnagyobb sikolyokat akkor ereszti el, amikor nagyon boldog. Legalábbis így próbáltam megmagyarázni a jelenséget annak az apukának, akinek a kisfiára Lolánk úgy rásikoltott, hogy az keservesen sírni kezdett egymás után háromszor. Marci a kaposvári nagypapa egyik barátjának a kisfia, még Bennél is mokányabb, már tíz hónaposan is igazi férfi. Egészen addig, amíg valaki jól rá nem sikít.
Azt, hogy Lola ilyen drámai hatással van a férfiakra jó vagy rossz, egyelőre nem tudom eldönteni az biztos, hogy néha kellemetlen. Alex mindenesetre örül neki. Szerinte addig jó, amíg a lányunk maga riasztja el a férfiakat. Utána kénytelen lesz beszerezni egy jókora vadászpuskát. Vagy felbérelni Somát testőrnek.
