„Pénteken délig nyitva van az ég!”

Komáromnál, ha igaz, még mindig le van zárva a híd, a gyalogosok és a biciklisek libasorban járnak át az egyetlen szabad járdán, ott mentem én is bámészkodva. A Duna fölött finom kis szél járt, a kitört ablakú zsilipház betontömbjét galambok százai lepték el… A túlparton svájci felségjel alatt óriási úszó szálloda, jó frankjukért hajózgató svájci nyugdíjasok napoznak a teraszán… A híd túloldalán lapos gabonahajók, akárha a néhai Brazovics Athanáz uszályai várnák Timár Mihályt… A parkban tizennégy korona a lángos, de feketén megkapom száztíz forintért.

Hát nem lehetett könnyű dolga Varjú Katalinnak, hogy éppen itt tanította a magyar ajkú cigányság gyerekeit a betűvetésre… Szlovákiai magyar iskolában, magyarul.
– Kit hova szólít a sorsa… Én valójában matematikát tanítottam. Rájöttem, azért nem értik a gyerekek a példákat, mert nem tudnak olvasni. Visszabuktatták őket évről évre. Addig bosszankodtam, míg elmentem tanítónak. Elsőbe. Cigány osztályba. Aztán ott is maradtam, tizennyolc évig…

*
„Szemétdombok között, bokáig porban, tengernyi sárban két világ között ingáztam. Egy felvillanó emlékkép: a rajokban lecsapó legyeket hajtottam magamról, és az járt a fejemben, mit keresek én itt…?
A cigány törzsek többségének emlékezetéből rég kihullott már az évezredes vándorút, azok viszont, akik itt, a péróban a viharvert asztalt körbeülték, még tudták, honnan jöttek, emlékeztek, hogy szekereken érkeztek – a dédapjuk mesélte, a nagyanyjuk mesélte… A Nap járását követték a Szél gyermekei, így kerültek erre a tájra is…”

*

– Mi volt a kulcs, hogy nálad nemcsak hogy a gyerekek megtanultak olvasni, de a szüleik, sőt, a cigány törzsek is elfogadtak? Volt férfi, aki egyenesen feleségül kért…

– Nem is egy… Azt vallom, a kulcs mindig a megismerés. És ennek nyomán az elfogadás. Például a nevek… Ha tudom, hogy a nemzetségek tagjai csak a cigány nevükön szólítják egymást, Cini, Duduma, Lóló… akkor én ezt nem változtatom meg. Ha egy gyerek édesanyja Pulyka, akkor, kezdetben legalábbis, én is így szólítottam. Ha ismerem, hogy számukra a színek milyen szimbolikával bírnak… Hogy a sárga a gazdagságot jelenti, a piros rontást űz, a zöld az újat, az egészségest ígéri, a fekete bajt hoz – akkor élek ezzel. Az osztályom olyan színes volt, otthon érezték magukat benne… Tudtam, hogy halálesetnél a családok sokáig gyászolnak. Ilyenkor a gyerek nem jött iskolába. Elfogadtam… Időbe került, míg kiderült, tilalmam ellenére az arany ékszert ők nem hagyják otthon. Mert az amulett. Véd, őriz. Az egyik fiú egyszer otthon hagyta a gyűrűjét. Anyja rohant, verte az ablakot, engedjem be, húzta a fiára a gyűrűt, nehogy baj legyen, nem veszi a lelkére, mondta, ha elgyúrja hazafelé egy autó… Előfordul, hogy az egyik törzsből származó gyerek nem foghatja meg a másik törzsből való gyerek kezét. „Körjátékot játszunk, fogd meg a kezét a kislánynak!”, mondja a fiúnak a tanító néni. És nem tudja, hogy náluk ez elképzelhetetlen. Ha kiskorban megkötötték a szülők egyezségét a két gyerekről, azok nem foghatnak kezet. Ha a tanító néni ezt nem tudja, és erőlteti, megszakad a bizalom, kezdhet mindent elölről.

– Neked is voltak normáid. Azokat pedig a gyerekek, sőt, a szüleik is tiszteletben tartották…





– Így lehetett dolgozni. Örök kérdés volt: tanítsam meg őket valamire, vagy tartsam be a tanrendet? A tanrendet eldobtam. Kiindultam az ő szavaikból. Új szemléltető táblákat csináltam. Nálunk, az osztályban a gyertyánál volt az m betű, és a békánál a zs betű. A gyertyát minden cigány ismeri, szelleműzésnél, gyásznál, kereszteléskor, szentkép előtt látják. Meneli a gyertya, ezt minden gyerek tudja. Akkor a gyertyánál van az m betű. A béka, az zsamba, és azt is minden gyerek ismeri. Akkor ez a zs. Így tanultunk.

– Némelyik történet hihetetlennek tűnik. Balladai…

– Az első osztályban sokszor előfordult nagy korkülönbség a gyerekek között. Volt hét-nyolc éves gyerekem, de volt tíz-tizenhárom éves is. Az egyik tízéves kislány állandóan szájába vette valamelyik kezét, harapdálta a kézfejét, eltakarta. Fölfigyeltem, hogy csámcsog, és nagyokat nyel. Ha szünet volt, ettünk, ez a gyerek se nem evett, se nem ivott. Hozok valamit, kérsz-e? Nem kért semmit. A nagyszünetben jött az édesanyja, úgy hittem, hozza a tízórait. Egyszer csak látom, az öltözőszekrény takarásában a padon bújik, szoptatja a kislányát. Tudtam, hogy van kicsike testvére, de hogy ez a gyerek tízéves koráig csak szopott, azt nem hittem. Pedig így volt, semmi más ételhez nem volt szokva: „Csucsi phel!” „Csöcsöt kérek!” Fogai is voltak, beszélt, de csak anyatejen élt. Közösen, anyjával próbáltuk rászoktatni az ételre. Nagyon sokáig tartott. Addig, míg nem állt át, naponta többször is bejött az édesanyja, megszoptatni…

– A könyvből az is kiderül, becsültek, szerettek a szülők. Pedig igazán nem udvaroltál nekik…





– Volt parázs helyzet, nem egy. De amikor elmehettem a kétszázhatvanhárom tagú két oláhcigány család nagy esküvőjére, tudtam, elfogadtak. Életre szóló élmény volt. Ezeknek a nemzetségeknek még ma is van vajdájuk, az Öregek Tanácsa tekintélyes, él a cigánytörvény. A család legidősebbje, Mámi, a nagymama, akitől egy féltett szoknyáját kaptam ajándékba, szőnyeges cigányoktól származott. Amikor a holokausztba vitték a családját, átszökött a Dunán, és kikötött itt, a mi oláhcigányainknál. A vajdának lett a felesége. Évekig semmilyen papírjai nem voltak. A nevére is csak ő emlékezett, se születési papír, se semmi. Amit bediktált, az lett beírva…
Annyit gondolkodom… A cigányság száma, határon belül és túl is, nő. Itt most is gyakori a hat-nyolc gyerek. Szerintem ki kell nevelődni a saját népükből az intelligenciának, orvosok, tanárok kellenek. Nem tanulhatok helyettük, nem oldhatom meg a problémájukat a fejük fölött. Tenniük kell saját magukért. De ez nem megy segítség nélkül. Én tudom, hogyan lehet segíteni. Erről szólt az elmúlt húsz évem. Náluk a család adja a biztonságot, az a minden. Ha nincs a péróban egy falat kenyér se, a betegek és az öregek akkor se éheznek. Ha egy öreg megszólal, ott csend lesz… Sokszor érzem, nekünk is van tanulnivalónk tőlük…

A teljes cikk a 36. héten, szeptember 6-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.