Prokopp Dóra a hitrõl és a királylányokról

Elfelejtettem mellette beszélni. A stúdió előterében, ahol ültünk, csak néztem a könyökre tűrt barackszín blúzát, a mezítlábra húzott jó kis, mintás gumicsizmáját – reggel nagy zuhé volt –, a kényelmes, diákos nadrágszoknyát, amelyben még törökülésben is nyugodtan ülhet az ember. Hallgattam, ahogy beszél. És akkor észrevettem az alsó ajka alatt egy apró anyajegyet. Pikánssá tette a finom arcot. Néztem, és arra gondoltam, vajon tanulható-e, hogyan kell megragadni a pillanatot, amikor megtörténnek velünk a dolgok. Prokopp Dóra azt mondta, nem megragadni, megtartani nehéz. Nem a pillanatot, önmagunkat.

– Mentőorvos voltál. Amikor hallottam, nem akartam elhinni.

– A mai napig álmodom vele… A múlt héten azt álmodtam, hogy megyek szolgálatba, és ott azt mondják a kollégáim, pofátlanság, itt ügyelünk helyetted, hol a fenében voltál…? Máig lelkiismereti kérdés, hogy otthagytam az orvoslást… nincs ez teljesen leírva. Bár a mai egészségügy keretei közt én meghalnék… Ugyanakkor azt gondolom, ki a fene gyógyítana, ha nem én…

– Hány év volt?

– Kettő.

– Hol gyerekeskedtél?

– Ferencvárosi lány vagyok, belső ferencvárosi. Amikor az első udvarlóm átvitt a Petőfi hídon, azt mondtam, jé, itt is laknak? Egy szem gyerek voltam, a szüleim nagyon szerették, és sose csalták meg egymást. Az erőmet nekik köszönhetem. Olyan biztos szeretetben nőttem föl, amely mást se sugallt, mint hogy Dórika, te vagy a királylány, tiéd lesz a világ… Ettől még lehettem volna egy hülye liba, aki azt hiszi, őérte van a világ. De engem ez a mondat iszonyatos erővel vértezett föl. Nem önbizalommal, azért nekem sokat kell dolgoznom. De láttam, hogy vannak ideák, amelyekben lehet hinni, mert jól működtetnek egy családot évtizedeken keresztül. Ez a hitem megvan a mai napig, bár most meglehetősen pesszimista vagyok, tévét például nem nézünk, elkeserít, ami az országban zajlik. De nem veszítettem el az idealizmusomat, hogy a szűk környezetem, amelyet én alakítok, az olyan lesz, amilyennek szeretném.

– Egy interjúban olvastam, kereső ember vagy…

– Katolikus létemre elkezdtem a keleti vallásokban kutatni. Ezekbe próbáltam beleszuszakolni a kérdéseimet, és tetszett a válasz, hogy az ember testben és lélekben azzá lesz, amiért maga megdolgozik. Nagyon magányos, ám rokonszenves filozófiai rendszernek tűnt, kizárólag az énről szól, ahogy a buddhizmus is, hogy én magamat hogyan fogom jobbá tenni. Eközben születtek a gyerekeim szép számmal, s mellettük másról sincs szó, mint a szeretetről, és arról, hogy nem magáért, de a többiekért, például értük él az ember. Így aztán az én oroszlán-létem, mellette az erősen exhibicionista énem háttérbe szorult az utóbbi időben. Már egyáltalán nem akarok címlapokon szerepelni, kamera előtt ülni, rangok, címek nem érdekelnek, ami eddig nagyon is fontos volt nekem, hogy élen járjak mindenben, ez a múlté. Csak a gyerekek számítanak.

– Most mégis címlapon vagy…

– Talán ez az utolsó… és azt akartam, hogy itt is velük legyek. Mint ahogy az lett a fontos, hogy nekik utat tudjak mutatni, és a buddhizmus erre nem volt alkalmas. A most tizenhat éves lányomat még vonszoltam ide-oda, a buddhizmust is fölmutattam neki. Lepergett róla. Amúgy kirepülhetne a házból, nagyjából mindent megkapott, a viharos idők ellenére, hogy születtek a tévécsatornák meg a testvérei, azt hiszem, egyetlen pillanat sem volt, hogy magára hagytam, vagy háttérbe szorult volna. Hála neki, iskolát kellett választani, és a református gimnáziumba került, Szentendrén. Itt minden vasárnap istentiszteletre kell járni… Így jött be az életünkbe egy lelkész, valójában egy lelkész-pszichológus, akinek a személyisége áthat mindent a családunkban. Imádkozni tanít és közvetít. Mert egy mantráról nem tudok beszélni egy gyereknek, de a Miatyánkról igen. Hálás vagyok, talán büszke is, hogy a tiszteletesünket megtaláltam, sokat dolgoztam rajta, és jó látni, ahogy Bori, a legkisebb megcsókolja a Mária-képet, és ahogy csak egy gyerek tudja, mondja egy nagy ijedelem után: Köszönöm, Mária, hogy megmentettél a tűztől… Legyen hitük, gondolom sokszor, mert ezt a világot túlélni hit nélkül, keserves dolog…

– Mikor kezdődött a kereső időszakod?

– Huszonegy-huszonkét éves koromtól mostanáig. Közel húsz év… Nekem a magamba vetett hitem megszerzése ilyen hosszú időbe került. De látom, működik, ha az ember néha a magasabb hatalmakhoz fohászkodik. Ezt még nehezen tudom megtenni… Az is lehet, hogy egyszer csak eljutok Tibetbe… Elmondok egy történetet. Borika minden este őrjöngési jelenetet rendezett, álmából fölriadva, valamitől nagyon megijedt. Minden elképzelhető dolgot megpróbáltam, meditáció, ráolvasás, alternatív gyógymód, homeopátia… mindent. A papunk, aki, mondtam, pszichológus doktor, leültetett, felejtsem el, mondta. Ez a gyerek annyira együtt rezdül az anyjával, mindent átvesz tőlem, minden bizonytalanságomat, a hitekben való bizonytalanságomat, a világban való bizonytalanságomat, mindent… ezt visszatükrözi… Azt mondta, próbáljam meg. Minden este egy Miatyánk… Bevált. Jön Bidó, mondunk egy Miatyánkot… és megnyugszik… Jó, mondtam én, a hitetlen, megadom magam…

– Miért adja meg az ember olyan nehezen magát?

– Talán, mert büszke, talán, mert nem hisszük el, hogy ennyire szeretnek minket… nem tudom.

– A döntésedbe, hogy kihátrálsz, hogy nem adsz több interjút, hogy nem törekszel megjelenni sehol, ebben ez is benne van… Hogy befelé építkezel…





– Bizonyára. De a gyerekek még inkább. Hívtak nemrég valami rendezvényre, mondták, hogy csak erre az egy estére szaladjak el… Csak akkor, azon az estén nem olvasom el nekik a Mentsük meg a pónikat! következő fejezetét… Mert most kezdett lovagolni Rozi, ezért ezt olvassuk. Hogy én egy este ne olvassak nekik, ne beszélgessünk, ne mondjuk el együtt, hogy köszönjük ezt a mai szép napot… ez nincs arányban azzal, hogy én elmenjek valahova riszálni a fenekemet. Nincs. Nekem otthon kell lenni, és olvasni a pónikról. Ez nem kényszer, ez választott dolog.

– Törőcsik Mari mesélte, hogy egyszer, amikor elbizonytalanodott, megkérdezte az édesanyját: Édesanyám, te hogyan csináltad…? Az édesanyja válaszolt: Úgy, hogy mindig jelen voltam… Valami ilyesmit csinálsz, te is…

– Jelen lenni… az tényleg a legnagyobb dolog.

– A szabadság, amelyről azt mondtad, a legdrágább neked, hová lesz ebben a nonstop szolgálatban? Négy gyerekkel nem vagy szabad…

A beszélgetés folytatását a Nők Lapja október 4-én megjelenő 40. számában olvashatod!