nlc.hu
Aktuális
Mirõl mesélnek az állatok?

Mirõl mesélnek az állatok?

A szerelmes kutyától a harcos deguig. Minden háziállatnak van története, egyénisége, különcsége, fura szokása, vagy éppen tett már valami olyat, amitõl könnybe lábadt a szemünk.

Szóval, miről mesélnek az állatok? Például…

Bizalomról, elengedésről
– Átütően sárga szemű barátom egy teljesen vad, serdülő vörös tengeri halászsas. Mindössze két napot tölthettem vele, de az nagy megtiszteltetés volt, és örök emlék – kezdi történetét Gémesi Zsolt. – Egyiptomban találkoztunk, ahol búvároktatóként dolgoztam. Épp egy kirándulóhajónyi német és svájci turistának meséltem az aznapi merülőhelyről, eközben láttam, hogy a közeli szigeten fészkelő sas-pár az élelemszerzés művészetére oktatja „gyermekét”. A kis mohó túl nagy halat fogott, ami visszahúzta, átáztak a tollai, és a vízben vergődött. A mellettünk lévő hajó személyzete kifogta, majd nem túl hozzáértő módon próbálta megszárítani. Kérdeztem a kapitányomtól, szerinte mi lesz a sorsa. Mikor megtudtam, nem kérdeztem többet, mentem a madárért. Nem könnyen, de odaadták… Leszegett fejjel – így adtam tudtára: én nem bántom, elfogadom a felsőbbrendűségét – hagytam az ujjaimon ülni, bízva benne, hogy nem eszi meg azokat. Nem ette. Megtanítottam pohárból inni, hogy a sós vizet kimossam a gyomrából. Később halat is kapott. Hagyta, hogy a tollait igazgassam, bár eleinte gyanakodva figyelte, mit teszek-veszek. Aznap egy műanyag ládában vittem haza, egy zsúfolt „iránytaxiban”. Volt némi ribillió, amikor kidugta a fejét a kosárra terített ing alól, de gyorsan megszokta a sofőr is, az utasok is. Gondolták, ez a vacsorám. Ő pedig egészen a bizalmába fogadott, egy ágyban is aludtunk. Ő a kosarában, én kétrét görnyedve, hogy ne zavarjam. De megérte. Elmondhatatlan érzés, mikor egy vadállat egy bezárt helységben rád bízza magát, és az öledben elalszik…






Másnap a sziget közelében lévő partszakaszról próbáltam visszaengedni az övéihez. Ma is előttem van, ahogy mászik ki a kosárból, ismerős illatok facsarják a csőrét… Néz. Körbe. Aztán rám. Mi lesz? Látom, hogy izgul, borzolgatja a tollait. Óvatosan közelitek. Átlép a kezemre, lassan felemelem. Reggeli szél fúj, kissé megbillen. Rászorít az ujjaimra. Elkékülök a fájldalomtól. Szegény, fogalma sincs hány mázsás a szorítása. Ajándékba kapta… Felemelem, lassan. Körbetekint, méricskél. Szembefordulunk a széllel. Kitárt karral várok. Kis idő után úgy érzem, leszakad a vállam. Na megállj, nem kapsz legközelebb ennyi reggelit. Kissé megemelem a karom. Bátortalanul tárogat. Egyszer csak hopp, a tollai az arcomat simogatva csapnak egyet, érzem, már siklik… Bele a homokba. Jó, gyakoroljuk még. Most erőteljesebben emelem a magasba, ettől ösztönösen kitárja szárnyait, most már én is lehajtom a fejem, ne abba akadjon el. És röpp, fenn van. Kicsit tétova, de csapkod, majd hullik alá, a szörfös bódé tetejére. Mire sikerült lebűvészkednem onnan, szép kis turistasereg gyűlt körénk, villogtak a vakuk, és madaramnak nem volt sok kedve repülős kadétot játszani. A karom végéről betotyogott a nyakamba, olyan picire húzta össze magát amennyire csak tudta, remegett. Ez a kép azt a pillanatot őrzi, amikor betojt őfelsége, a nyakamba… Én viszont nagyon boldog voltam. Beleéltem magam, milyen jó lesz, ha úgy dönt, nem megy sehova, marad velem. Figyeli, ahogy lemerülök dolgozni a tengerbe, és amikor felbukkanok, a kitartott karomra száll. Álmodoztam…a huncutság kiült a szemembe. Ott van a képen. Azóta boldogan hallom: a madár még él. Ezek szerint nem töltött annyi időt velem, hogy megbízzon az emberekben. Szerencsére…

Szerelemről, szabadságról
Ha a nő, az az észbontóan vonzó szuka a közelében tartózkodott, a férfi nem ismert akadályt. Lazán átlendült a kapun és tudottan tilosban járt, hogy szerelmével egyesülhessen. Hajnalonként, még napkelte előtt elindult, hogy találkozhassanak… Megesett, hogy az ablakból néztem. Tudtam, hogy vissza kellene hívnom, de nem tettem. Mert azt gondoltam, milyen csodás érzés annak a nőnek, hogy érte, miatta mindent legyőz a szerelme… Mosolyogva néztem, kicsit izgultam érte, de valahol büszke voltam rá, amikor láttam, hogy a hajnali sötétben büszkén elslattyog a Nőhöz.





Szöki, a szüleimnél lakó németjuhász-keverék a maga tizenhat évével ma már szinte biológiai csodának számít. Kicsit biceg, kicsit nagyothall, a falkavezérséget rég átadta a fiatal angol szetternek, Rumlinak – de a hősszerelmes napokra és Dorkára még biztosan emlékszik. Dorka volt számára a nagy Ő, de legálisan sosem lehettek egymáséi, lévén Dorka fajtiszta puli. Szökit mégsem tudta más nőstény magához édesgetni még oly izgalmas illatokkal sem – számára Dorka volt az egyetlen és az igazi. Máig csodálom ezért az – emberi „életre” átszámítva talán sok-sok évtizednyi – hűségért és szenvedélyért. Artistákat megszégyenítő produkcióval jutott fel hozzá az emeletre, majd amikor veszélyt érzett (Dorka gazdáját), kecses szaltóval és – törött lábbal ért földet egyszer. Még visszanézett a Nőre, aztán átugrott a kapun, és valahogy hazavonszolta magát. Hónapokig tartott a gyógyulása: műtét, törött csontok összeillesztése, gipsz… Nem mondom, hogy nem voltam dühös rá, de valahol büszkeséget is éreztem: ez az, amit egy lánykutya elvárhat az udvarlójától! A „macsótól”, aki nem ismer akadályokat…
Szöki, mint említettem, ma tizenhat éves. Dorka már csak az emlékeiben él, és ő maga sem annyira fitt, hogy bármikor át tudna lendülni a kapun. Ezért aztán Rumlit, az ifjoncot nem is tanította meg arra, hogyan kell nők után járni. Pedig Rumli is menne… Almához, aki történetesen boxer, tehát tiltott gyümölcs. Szöki esetéből tanultunk, és nem engedjük Rumlit szabadon, amikor Alma tüzel. Bár néha elgondolkodom, állhat-e bárki a nagy érzelmek útjába? Egyre többször érzek késztetést: szélesre tárnám a kaput Rumli előtt, hogy beteljesülhessen az ő szerelme is…

További történeteket a Nők Lapja 41. számában olvashatnak, amely október 11-én jelenik meg!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top