 |
Szombaton este babazsúrra voltunk hivatalosak. Kedves magyar újságíró kollégámhoz, akinek kisebbik csemetéje, Máté, Lolával majdnem egyidős. A két babán kívül négy nagyobb gyerkőc is volt, de mivel ők jól elszórakoztatták egymást, mi szülők kollektív babafigyelésbe kezdtünk. Volt is mit nézni Kiderült, hogy Máté akkor találkozott először magafajta kisemberrel, ráadásul rögtön egy kislánnyal hozta össze a sors. Ez pedig annyira fölkavarta, hogy alig bírt magával, és udvarolni kezdett. Nem is akárhogy. Mivel a copfhúzogatós figyelemfelkeltési technikát nem ismeri (még jó, Lola ugyanis igencsak messze van még a copfnövesztéstől), hát odakúszott a lányunkhoz, és körülbelül két centiméteres távolságból jó hangosan az arcába ordított, majd alaposan megcibálta a fülét. A mi Lolánk meg, ahelyett, hogy pityeregni kezdett volna, ahogy az elvárható, inkább hercegnői arckifejezéssel odébb libbent. Így ment ez egész este, a felnőttek legnagyobb örömére. Na, ekkor hencegtünk azzal, hogy Lolababa nemcsak vagány, hanem remek alvó is, hiszen este nyolc körül szabályosan beájul, és reggel hétig a hangját sem lehet hallani. Legalábbis ez volt a szabály aznap estig. A kisasszonyka ugyanis, mintha hallotta volna, miről beszélünk, és még aznap éjjel megváltoztatta a szabályokat, nehogy elbízzuk magunkat.
Aztán ott vannak az új, még megtanulás előtt álló szabályok. Már említettem, hogy a lakásban nem szereltünk föl mindenhová lakatokat és rácsokat, mert nem szeretnénk állatkertben érezni magunkat. Helyette a most kell megtanítani Lolának, mit szabad és mit nem elvet alkalmazzuk. Legalábbis próbáljuk alkalmazni. A Lola, ne nyúlj a konnektorba! már úgy-ahogy működik. Nyolc-tíz komoly rászólás után, már csak nagy ritkán környékezi meg a dugaljakat, és akkor sem nyúl bele, csak huncut mosollyal beijeszt. Most azt próbáljuk megtanítani neki, hogy ne kapaszkodjon a tévébe. Ez utóbbi szabályt nem hajlandó tudomásul venni. Ritkán engedjük tévét nézni, akkor azonban mindenáron két centiről akarja figyelni a képernyőt. A Lola, nem! nem használ. A Lola, no! sem használ. Ha pedig a hóna alá nyúlunk és elhúzzuk a tévé elől, az is csak átmenetileg működik. A játszma még tart, így a végeredményről egyelőre nem tudok beszámolni.
Az ételekkel kapcsolatban azonban már biztos, hogy teljesen behódoltunk Lola hercegnőnek. Itt aztán tényleg az a szabály, hogy nincs szabály. Három hétig nem volt hajlandó mást reggelizni, mint pirítós katonákat sajttal. Erre pár napja mit látok? Gondosan lecsipegeti a kenyérkockákról a sajtdarabokat, akkurátusan berámolja őket a szájába, majd szól, hogy befejezte, és lekéredzkedik. Másnap csak sajtot kap, és elégedetten betermeli. Harmadnap magabiztos mosollyal rakom elé a sajtkockákkal teli tányért, amit egy mozdulattal lesöpör a földre, és addig nem nyugszik, amíg ki nem veszek neki egy joghurtot a hűtőből. A vízivásról már nem is beszélve. Nyáron, a legnagyobb melegben, a Jóistennek sem tudtunk napi két kortynál többet beleimádkozni a gyerekbe. Most meg, hogy itt a hűvös ősz, mást sem akar, csak a csőrös poharából vizet inni.
Mondanom sem kell, hogy a gyereknevelés szabályairól szóló kézikönyvek hónapok óta a polcon porosodnak. Hozzájuk sem nyúlt senki. Ugyan, minek vennénk elő őket? Hiszen mire végigolvasok egy fejezetet, az első oldalakat már régen felülírta az élet. Mármint Lolával az élet
