Gallusz Nikolett: egy díva, aki normális

Kilenc voltam, ő tizenkettő… És most itt egy nő: vágott szem, húsos száj, vonzza a tekinteteket, mint a mágnes. Popslágerei dőlnek a rádiókból, főszerepeket játszik a Madách Színházban. És nem „csillapíthatatlan étvágyú férfifaló”. Akkor sem, ha sokan ezt szeretnék hinni…

– Tényleg kék volt…? – ráncolja magas, feszes homlokát.

– Kék hát. Fényes, feszülős

– Ó, persze! Az első dzsesszruhám… Imádtam! Szinte éjjel-nappal rajtam volt… Mint mikor éjfélig művészi tornáztunk…

Furcsa így, tizenhat év után leülni, beszélgetni… Dolgozni kéne, interjút csinálni, de csak jönnek az emlékek, összevissza, kapkodunk utánuk. Szóval volt, hogy beletáncoltunk az éjszakába, együtt, alig tízévesen, pizsamában. Csak nekem – finoman szólva – döcögősebben ment a spárga. Ő még bírta volna reggelig, csak…

– Csak te aztán lefeküdtél aludni… Mert te rendes kislány voltál, akinek mindig szépen be volt fonva a haja. Én meg pont az ellenkezője: egy szutykos, zsíros hajú, elhanyagolt, hiperaktív tinédzser, aki tönkreugrálja a konyhakövet a piros szteppcipőjében…

Érdekes, mennyire másképp emlékszünk… Főleg így, hogy csupa nyugalom, kiegyensúlyozottság árad most belőle. Egy fitneszterem kávézójában beszélgetünk, régebben naponta feltűnt erre, a furcsa sapkáiban, színes zoknijaiban: nem lehetett nem észrevenni. Mindig egy jelenség. De mostanában ritkán látni itt.

– Elmúlt belőlem a tűz, hogy mint egy őrült fussak az edzőteremben… – magyarázza előrehajolva. – Amennyi mozgásvágyam van, kiélem a Producerekben, a Macskákban, a Volt egyszer egy csapat-ban, szóval a madáchos musicelekben. És persze a Club 54-es fellépéseken (Niki zenekara – a szerk.), ahol szintén rendesen kiszakad az ember tüdeje! Na jó, hasizmozni azért kéne… – húzza el a száját, és maga elé veszi a cézársalátát.

– Nekem is kéne…

– Na persze! – legyint nevetve. – Emlékszem, mikor tizenhárom évesen a koleszterinszintedet számolgattad! Én meg csak bámultam, és két kézzel nyomtam magamba a krémeseket…

Igen, mások voltunk, hiába születtünk mindketten egy szeptember 11-i napon…

– Amúgy sem barátkoztam könnyen… Furcsa egy csodabogár voltam. Apukám a világ másik felén élt, Anyukám meg úgy nevelt, hogy nem nevelt… Nem azért, mert nem törődött velem, egyszerűen ilyen volt a természete. Ő is énekes. Szenvedélyes nő. Ez vitte a férfi után is, akit az egyik külföldi fellépésén ismert meg. Diplomata volt. A tinédzserkorom nagy része azzal telt, hogy őt követtük a világban. Japán, Ausztrália…

Emlékszem, mikor úgy tizenöt éve jöttek róla a családi hírek, hogy Ausztráliában leérettségizett, és musicaliskolába készül Sydneyben. Csakhogy arra pénz kell, nem kevés.

– Egy évig kínlódtam mindenféle munkákkal, felszolgáltam, hosteszkedtem, de az sem volt elég. Akkor, tizenkilenc évesen azt mondtam, oké, ennyi, hazajövök. Hát itt sem volt könnyebb… Viszont nagyon hamar lett egy zenekarom, imádtunk zenélni, fellépésekre járni. Közben gyűjtöttem az énekórákra…

– Pedig anyukád énektanár is…





– Na igen, ez kritikus pont… Ő egészen másképp képzelte az éneklésemet, mint én. Neki olyan emberfeletti, operaénekesi orgánuma van, hogy ha elkurjantja magát, beleremeg a ház… Sokáig gátlásos is voltam emiatt. Hogy nekem soha nem lesz olyan. Azt éreztem, van bennem egyfajta belső hang, amely nagyon szeretne kijönni, csak mindenféle görcs, gátlás útját állja. Mikor felvettek a Színművészetire, azért már hallatszott, hogy odavaló vagyok, de tudom, az első két évben magamhoz képest nullát teljesítettem. Harmadikban viszont besokalltam. Úgy döntöttem, mostantól le van ejtve a világ, és vele együtt mindenki véleménye. Száz százalékig úgy fogom tenni a dolgom, ahogy én érzem. Érzelemből. És láss csodát, onnantól többen is úgy látták, jó, amit csinálok. Azóta próbálok mindig belülre figyelni.

– Tehát inkább az ösztön, mint a racionalitás…

– Gondolod? Akkor nézz csak ide! – Agyonírt, szürke noteszt vesz elő. – Ebben van az életem. Ha ezt elhagynám, végem lenne… A dolgaim, a terveim. Minden apró dolog. Pontról pontra.

– Ismerős… Egészen az olyan létfontosságú bejegyzésekig, hogy „Szerda: hajmosás!”…

– Pontosan! – bólogat komolyan. – Muszáj. Ha pedig megvan, kipipálom, és az olyan jó érzés. Megnyugtat. Kell valami rend, hogy ne ússzam el. Különben túlságosan befolyásolható lennék. Érzelmileg.



Én nem olyan rég tanultam csak meg, hogy nem kell minden pillanatban, mindenkinek megfelelni. Korábban, ha például rossz voltam egy jelenetben – mert ilyen mindenkivel megesik –, teljesen kétségbeestem. Ma már csak mosolygok, és azt mondom, holnap jó leszek. Írtak rólam olyanokat is, hogy nem tudok énekelni. Nem érdekelt. Mert már pontosan tisztában vagyok vele, mit tudok. De a lényeg akkor is az, hogy őszintén, és a tőlem telhető legjobb módon éljem az életem.

– Nem könnyű feladat manapság…

– Félek a hazugságtól. Még a füllentéstől is. Játszani mások érzéseivel. Próbálom ezektől nagyon távol tartani magam.

– És működik?

A teljes cikk a 44. héten, október 31-én, KEDDEN megjelenő Nők Lapjában olvasható!

Gallusz Niki lesz Sztárfórumunk vendége november 2-án 16.30-tól. A színész-énekes élőben válaszol a kérdéseidre. • Kérdezz már most Nikitől, itt! »