Szinte hihetetlen, hogy hozzánk tudnak nőni ezek a kis törpék. Az ember gyorsan megszokja szuszogásukat, fürkésző tekintetüket, puha kis tenyerük tapintását. Jó illatú jelenlétüket. Amikor Lolát hazahoztuk a kórházból, kis lénye azonnal betöltötte az egész lakást. Egy perc alatt róla szólt minden, és ez azóta is így van. Állandósult a babaillat meg a szülői készenlét, és megállíthatatlan növekedésnek indult a játékrengeteg. Persze nemcsak a házba fészkelte be magát, hanem az agyunkba is. Hamarosan akárhová mentünk, akármit tettünk, akárkivel beszéltünk, gondolataink valójában körülötte forogtak. Ha Lolát viccesen testrablónak hívtuk, amikor még a pocakomban volt, akkor mostanra igazi lélekrabló lett belőle.
Elkeserítő volt a tudat, hogy egy hétig nem látom. Ráadásul már az elmúlt hetek sem a családi életről szóltak. A nyugtalan hazai közélet hullámai ugyanis gyorsan elérték Brüsszelt, így aztán akadt munka bőven. Sokszor értem későn haza, és ilyenkor Lolának már éppen csak egy gyors puszit tudtam adni lefekvés előtt. Vagy már azt sem. Ilyenkor hálát adtam a Jóistennek, hogy Alex már nem Antwerpenben dolgozik, hanem otthon, így aztán kis tündérünknek első osztályú mamapótló áll rendelkezésre.
Helsinkiben már az első este csak Loláról beszéltem. Az előételtől a desszertig be nem állt a szám. Jólesett föleleveníteni Lola legviccesebb húzásait, a friss szülői lét tanulságait, meséltem arról, hogyan próbál beszélgetni a kedvenc rajzfilmfiguráival, meg hogy miként rendszerezi a játékait aszerint, hogy melyikkel lehet zajt csapni, és melyik számít unalmasnak. Szerencsére operatőr kollégám hamarosan maga is édesapa lesz, így örömmel hallgatta a babás sztorikat. Az első napokban, elvonási tüneteimet enyhítendő, a mobiltelefonomba elmentett fényképeket nézegettem, elalvás előtt pedig a családi videókkal szórakoztattam magam.
A harmadik napon azonban már ez sem segített. Akut Lola-hiányom volt. Hiányzott az öt foga, a selymes szőke loknik a tarkóján, meg a nedves kis orra, amelyet úgy szeret beledörgölni a nyakamba. A legjobban pedig az hiányzott, ahogy az adj egy puszit a mamának! felszólításra nyitott szájacskáját az arcomhoz tapasztja. A helyzeten a munka javított valamennyit, de az átmeneti nyugalom csak addig tartott, amíg este vissza nem értem a hotelba. Ott aztán alig vártam, hogy fölhívjam őket, és legalább a telefonon keresztül halljam, mi minden történt az én kincsemmel Európa másik felén.
Amíg én Helsinkiben voltam, Lola összeszedett egy jókora náthát, átvette az irányítást a nagymama barátnőjének rubintlakodalma felett, és megtanulta kimondani azt, hogy kutya, angolul. Igaz, a dog kifejezést egyetlenegyszer használta, aztán átköltötte. Azóta minden négylábút gobgob-nak hív. Ezenkívül épen és egészségesen megúszta élete legborzasztóbb repülőútját. A néhány hónappal ezelőtti Budapest-Brüsszel járat, amelyről e hasábokon is megemlékeztem, kismiska volt ahhoz képest, amit Alex és Lola átéltek hazafelé. Egy defektes futóműnek köszönhetően az egyébként negyvenöt perces repülőút ötórás rémálom lett. A gépet nem engedték fölszállni, az utasoknak, köztük az én kis családomnak viszont a fedélzeten kellett maradniuk. Alex persze nem készült ekkora késlekedésre, és nem vitt magával Lolának vacsorát és esti tápszert. A vacsorát még megoldották valahogy, az egyik utaskísérőnek köszönhetően, aki saját joghurtját ajánlotta föl a mi éhes madárkánknak. Tápszer viszont nem volt a gépen, így aztán az egész útból egy nagy, stresszel teli versenyfutás lett az idővel.
Én közben a repülőtéren róttam a köröket idegességemben. Számoltam a csigalassúsággal araszoló perceket, amíg újra magamhoz ölelhetem az én babácskámat és ostoba pletykamagazinkokat olvastam, hogy eltereljem figyelmemet a gép késlekedése miatt egyre nyugtalanabb gondolataimról. Amikor végre föltűntek a kapuban, Lola szinte beleájult a karomba, és éhségét is feledve nyomban elaludt. A beígért közös hintázásra még egy napot várnunk kellett, de nem baj. Bevackoltunk egymás mellé a nagyágyba, és kivételesen együtt aludtunk, összebújva. Helyre állt a világ rendje.
