A feleség, Orsi története
Én meg(t)ettem a magamét
Kilenc év együtt járás után, 2003-ban házasodtunk össze Ákossal.
Eldöntöttük, hogy azonnal gyereket akarunk. S lám, már a nászúton teherbe
estem. Tudtam magamról, hogy hízékony alkat vagyok, mindig sporttal tartottam
karban magam. A várandósság hónapjai sem voltak ez alól kivételek. Kínosan
ügyeltem arra, hogy ne hízzak többet, mint amennyit nagyon muszáj.
Majdhogynem a futópadról mentem szülni, de még így is felszaladt rám 15
kiló. A szülés után nyolc maradt rajtam, azt gondoltam, hogy ennyit könynyűszerrelleadok. Nem számítottam rá, hogy a szoptatás alatt teljesen szétcsúszok.
Robika nem tudott megtanulni szopni, én meg rágörcsöltem arra, hogy a
gyerekem csak azért is anyatejen fog felnőni. Napi hat-hét órát töltöttem
fejéssel, az időm többi részét elvitte a háztartás meg a babázás.
Kismamatorna? Aerobik? Na persze. Kizárólag evéssel tudtam talpon maradni.
Álmos vagyok? Túrótorta. Depis vagyok? Nosza egy sportszelet. Hat hónap
alatt még húsz kilót felszedtem. Érdekes módon Ákos is velem hízott. A
gyerek miatt nem volt ideje lejárni a fitneszklubba, és a heti focimeccsek
elmaradoztak, amikor a csapattagoknál is megjelent a gólya. Ő ugyan nem
jutott el a húsz kiló pluszig, de az a tizenöt is elég látványosan mutatott
a derekán. Pocakos lett.
Hogy tetszettünk magunknak? Ákos folyamatosan az értésemre adta, hogy nem
tetszik neki, amit lát. Eleinte türelmes volt, és csak finom célzásokkal
próbálta tudatosítani bennem, hogy elszaladt velem a ló. Később egyre
bántóbb megjegyzéseket tett. Többször felhánytorgatta: nem találja fairnek,
hogy elvett egy 60 kilós nőt, most pedig egy közel mázsás izét² kell
bámulnia naphosszat. Én sem vagyok hülye,
tökéletesen felfogtam, hogy mit üzen a tükör. Ahhoz azonban, hogy
változtatni tudjak a dolgon, egy hatalmas összeveszés kellett. A szexuális
életünk a nullára redukálódott. Én sem éreztem magam nőnek, ennek ellenére
bosszantott, hogy Ákos egyáltalán nem nyúl hozzám. Amikor rákérdeztem, azt
mondta, ne haragudjak, nem tehet róla, de nem tartja kívánatosnak a kövér
nőket.
Ez észhez térített. Biztos voltam abban, hogy a hajdani alakommal minden a
régi lesz közöttünk. Nem akarom részletezni, hogyan fogytam le harminc kilót
egy év alatt. A lényeg az, hogy tavaly év végére csinosabb voltam, mint
lánykoromban. Ákos ismét büszkén feszített mellettem a vállalati
rendezvényeken és mintegy gombnyomásra, újra kellettem neki az ágyban is.
Ekkor jött a döbbenet: én nem kívántam őt.
Ő ugyanis az én fogyókúrám mellett megőrizte a hasát. A tükörbe pillantva én
az egykori önmagamat láttam, és kellett volna mellém az a sportos Ákos is.
Nem tudom, hogy azért keltett-e bennem viszolygást a pocakja, mert az én
kínszenvedéseimet láttam viszont benne, vagy pedig azért, mert
igazságtalannak tartottam, hogy én hajlandó voltam fogyni a házasságunkért,
ő pedig semmit sem tesz. Amikor ugyanis rákérdeztem, hogy mikor szándékozik
leadni a súlyfeleslegét, csak hümmögött valami olyasmit, hogy egy férfin
ennyi elfér különben is, le tudja adni, amikor csak akarja. De akkor miért
nem akarja? Annyira értéktelennek tartja a házasságunkat, hogy nem akar
miattam kínlódni? Szerintem azt hiszi, bosszúból mondom azt, hogy nem
találom vonzónak a hasát. Ezért mindig mérges, amikor visszautasítom a
közeledését. Női hiszti, állítja. Pedig tényleg nem látom vonzónak.
Cikkünk folytatását a Nők Lapja Évszakok magazin december-januári számában olvashatja. Keresse az újságárusoknál!
