Csoda – gyereknyelven

Kisbabám tökéletességéhez csak az ér fel, ami szintén tökéletes – gondoltam sok más mamával én is, és színházrajongóként már elsőre valami különlegeset akartam neki mutatni. Egy francia társulat budapesti bábelőadására vittem el másfél éves, derűs, barátságos, érdeklődő kisfiamat. De túl nagy volt a kontraszt az otthon nyugalma után: az odautazás, a sok ember, a többi gyerek. Aztán ez folytatódott a hirtelen sötétbe boruló nézőtérrel – eddig még kitartott a türelme. Amikor azonban fura, ijesztő hangok és fények, majd egy idegen nyelv kiabálva előadott első mondatai elhangzottak, bizony, eltört a mécses, mi pedig menekülésre fogtuk a dolgot. Talán e rossz emlék miatt is voltam szkeptikus, amikor először hallottam, hogy nemcsak léteznek kifejezetten babáknak szóló előadások világszerte, hanem olyan fontosnak tartják ezt, hogy az Európai Közösség pályázati támogatást is adott rá. Ezzel a Norvégiában indult kezdeményezés többéves nemzetközi alkotóműhely-sorozattá nőtte ki magát, melynek eredményeit ez év őszén Párizsban vitatták meg az alkotók. És természetesen bemutatták az előadásokat is – a „szakértő” kisbabák előtt.

Keret ide!
Norvég ötlet, nemzetközi aktivitás: Ivar Selmer Olsen norvég gyerekkultúra-kutató, egyetemi tanár kezdeményezése, a Glitterbird – én „Fénymadár”-nak fordítottam – norvég minisztériumi támogatással szinte mozgalommá teljesedett, nyolcvan csoport vett benne részt, kiállítások, táncszínházi produkciók is születtek a legkisebbeknek. Az Európai Közösség is támogatta pályázatukat, melyhez még öt ország csatlakozott – Dánia, Finnország, Franciaország, Olaszország és mi, magyarok. Oslóban, Budapesten (2005-ben) és most, zárásként Párizsban mutatták be az elkészült előadásokat – itt tizenöt produkció került a babák és szülők, valamint a szakmai közönség elé.
Érdekesség: Magyarországon a Glitterbird volt az első olyan nemzetközi kulturális projekt, melyre nagyobb összegű EU-s támogatást kaptunk!

Színek, hangok, tárgyak
Mikor a nyitóprogramra beültem, arra készültem, hogy nemsokára fölhangzik az első sírás, utána pedig lehet, hogy a többi baba is saját előadásba kezd. Tévedtem. A kicsik a mamák ölében, az első sorokban – mi, szakmai közönség a háttérbe húzódva –, a párizsi gyerekszínház színpadán pedig egy francia színésznő egyszemélyes játéka zajlott – az időről. Néhány színes tárgy a színpadon, csillognak vagy színesek, és mind alkalmasak arra, hogy hanggal vagy mozgással az idő varázslatába vonjanak be minket. Absztraktabb már nem is lehetne a dolog: a homokórában csorog le a homok, a nagy ingaóra tiktakol, a hatalmas réztányérszerű hangszer visszhangja hallatszik. Nekem is nagyon tetszik, és legnagyobb csodálatomra a nézőtéren egyetlen félelmet vagy unalmat kifelező babahang sincs, legfeljebb egy-egy gőgicsélés, sikkantás, szuszogás jelzi, hogy nem operai díszelőadás közönsége előtt folyik a játék. Ha pedig valaki a babaillatú melegben elalszik – itt az is természetes.

Egy másik produkció: itt a színeké, a mozgásé és a zenéé a főszerep. Utóbbi szupermodern, elektronikus zene. A művészek hatalmas, zöld szivacskukacokkal birkóznak, táncolnak a színpadon – még mindig tartok tőle, hogy a kicsiket megijesztik az embereknél nagyobb élni, mozogni látszó tárgyak.
Előadás után megkérdezem a fiatal francia anyukát, Isabelle-t, mit szólt kislánya, Nora a színházhoz. Az édesanya különlegesnek érzi, ahogy a nyolc hónapos baba figyelt. Számára is kérdéses volt előtte, hogyan fog reagálni. Nora édesapja is elmondja véleményét: örül, hogy az első színházi élményt így, együtt élik át a babával.

A magyar gyakorlat
– Mi Magyarországon szentírásként kezeltük Obraszcov, a híres orosz bábművész figyelmeztetését: „Öt év alatt, nem szabad gyerekeket színházba vinni!” Pszichológusok is óvtak eleinte: ne álljon semmi a mama és a csecsemő közé, legyen az akár a legjobb gyerekszínház is! Ezért aztán bátran hangoztattam fenntartásaimat a norvég kollégák előtt – meséli a kezdetekről Novák János, a Kolibri Színház igazgatója. – Udvariasak voltak, nem cáfoltak meg – egyszerűen csak videofelvételeket küldtek az ő több éve futó, csecsemőszínházi előadásaikról. Amikor megláttam rajtuk a boldog mamákat és ragyogó kicsiket, „Saulusból Paulussᔠváltam. Igyekeztem úgy megszervezni a három csapatot, hogy legyőzhető legyen a munkánkat övező „magyaros szkepszis”. Fontos volt, hogy jó művészekkel dolgozhassunk három éven át, ezért az ASSITEJ (Gyermekszínházak Nemzetközi Szövetsége – a szerk.) Magyar Központja pályázatot hirdetett. Olyan neves művészeket választottunk, akik többféle műfajból érkeztek, s akik vállalták, hogy bölcsődei szakemberekkel, zeneterapeutával és agykutatóval is konzultálnak majd munkánk során. Lehet, hogy „túlkompenzáltunk”, de nem szerettem volna olyan hibát véteni, amely bármilyen művészeti felsőbbrendűségre hivatkozva ártalmas lehet nézőink számára.

– Havonta zsúfolt házak előtt játsszák a Toda című babaelőadást, melynek címe „csoda”, csak gyereknyelven. Miért vágynak színházba kisbabáikkal a fiatal mamák?





– Nemcsak a mamák vágynak boldog együttlétre a kicsikkel, a papák is, mint erről előadásainkon újra és újra meggyőződhetünk. A „gyes-betegség” ellen is kiváló program a színházlátogatás! A színház lehetőséget ad arra, hogy ne kötelességnek, szolgálatnak tekintsük az együttlétet a kicsikkel, hanem örömforrásnak. Azért vagyunk felnőttként jelen, hogy láthassuk, amint a hatások csemetéinket elvarázsolják, s ez lehetőséget ad arra, hogy velük együtt mi is újra fölfedezzük a világot.

– Hogyan kell babáknak játszani?

– Nem ugyanúgy, mint a felnőtteknek, de legalább akkora igényességgel, s a közönség iránti még nagyobb felelősséggel. Alapelv, hogy munkáinkban a művészi hatásokkal ne lehengerelni akarjunk, óvakodjunk a sokkoló, ijesztő eszközöktől, ne legyünk unalmasak, de adjunk lehetőséget előadásunkban a szemlélődésre, a dolgok nyugodt megfigyelésére. (Ezért korhatárosak fölfelé az előadások. A nagyobb gyerekek gyorsabbak, türelmetlenebbek, másféle tempót diktálnak, mint a kicsik.) Azok a művészek, akik elfogadják ezt a nézőpontot, nem kell, hogy lecseréljék művészi eszköztárukat, de mindent, amit fontosnak tartanak, át kell, hogy értékeljenek a csecsemők szemszögéből. Az igazi művészek számára ez a kaland felér egy színházi alapkutatással.
Párizsban is sikeres volt a három magyar előadás – Rácz Attiláék magyar népi hangszerekre és táncokra épülő, a ház körül élő állatokat is megidéző produkciója, valamint Bozsik Yvette társulatának a Négy évszakról szóló táncműve és a francia babák-mamák között nem volt nyelvi gát. De jó volt megfigyelni, hogy a Toda előadásában – bár magyar gyerekdalokra, -versekre épül – a ritmus, a dallam, a motívumok (a vasút, a katicabogár, a pillangó) francia közegben is könnyedén otthonra leltek.

Anyatejjel a színházat?
A szakmai beszélgetéseken elhangzott, hogy szinte olyan táplálék a babának a színház, mint az anyatej – beépül, és később kamatozik. Ha a levezetést nem is, a következtetést hajlamos vagyok elhinni. A jót nem lehet elég korán elkezdeni.
A párizsi találkozón – melynek főszervezője, Anne-Françoise Cabanis szerint legnagyobb eredménye, hogy megismerték egymást a különböző országokban alkotók, és hogy úgy tűnik, folytatásra is készülnek – úgy látszott, ennek a nemzetközi művészeti kutatási és gyakorlati munkának nagyon sok az elkötelezettje. Doór Veronika, aki Magyarországon tanult bábszínészetet, és most a párizsi Théâtre sans Toit gyerekszínház egyik vezetője, így beszél a babszínházról:




– Azt hiszem, a babák elsősorban a szüleik szemén keresztül fedezik fel a világot. A szülők pedig a babák szemén keresztül nézik ezeket az előadásokat. Mondhatnám úgyis, egymást fedezik fel a művészeten keresztül. Ha igényes, önmagán túlmutató, szimbolikus erejű művészet hat rájuk, szülő és csecsemő a világ kozmikus korforgásának közepében érezheti magát.
Aki egyszer látja a kisbabáikkal lelkesen színházba induló mamákat, s figyeli az előadásokon magukat olyannyira komfortosan érző piciket, az velem együtt szurkol, hogy a babaszínház ne különlegesség, hanem mindennapos lehetőség legyen mind a színházak, mind a családok életében. Szakmai szempontból ezt így egészíti ki Novák János:
– Úgy tűnik, kezd divattá válni a legkisebbek színháza, a Glitterbird Európában már áruvédjegy. Attól még messze vagyunk, hogy – mint a norvégok – arról számolhatnánk be, hogy minisztériumunk évről évre elkülönít egy összeget, a legkisebbeknek készülő előadások számára, de bizakodjunk, lesz elegendő támogatásunk a további munkához – európai és itthoni pályázatokkal!

Itt tudsz hozzászólni a témához. Tovább »