Gönczi Gábor Szombat esti tánc-lázban

Somló Tamás egy farmerban és kockás ingben álldogál a folyosón, Ungár Anikó csukott szemmel, vaskos hajcsavarókkal a fején ül a sminkszobában, Kovács Ági flotírköpenyben és strandpapucsban járkál a folyosón, Csonka Andris egy kisebb csoport rajongó előtt mesél széles gesztusokkal az öltözőajtóban, egy kisebb stáb a fal előtt a megszeppent Farkasházi Rékát faggatja felvevőgép előtt. Hamarosan feltűnik miniszoknyában Medveczky Ilona, és fejedelemasszonyként, bámész férfitekintetek kereszttüzében végigvonul, majd ugyanolyan hirtelen, ahogyan megjelent el is tűnik a zsibongásban.

Gábor amint meglát, hevesen integet, hogy rögtön jön, csak befejezi a beszélgetést. Visszaintek, persze kevésbé hevesen, hogy csak nyugodtan fejezze be, aztán rájövök, hogy milyen csacsiság a felvetődése is annak, hogy nyugodtan, amikor izgalmat sugároz járkálása, beszéde, lénye, minden mozdulata. Amolyan nyílt, őszinte, kedves kamaszizgalmat. A képernyő előtt figyelve is mindig ezt a kamaszosságát szeretem. A megkülönböztethetetlen, egy trendnek megfelelni akaró, önmagát vérprofinak hivő – magyarán dögunalmas, és személyiség nélküli – ifjú, és nem annyira ifjú tucat-tévés között azon kevesek egyike, aki, bár szemérmesen, kicsit félszegen, de tudja, meri vállalni önmagát, érzelmeit. Aki szemernyi intimitást visz be a sematizált csatornavilágba. Hevességet, lendületet, örömöt, szomorúságot. Akinél érzem, hogy mikor lelkesedik, mikor rajong, mikor dühös, mikor indulatos, és ezzel tudok azonosulni, vagy vitázni, de közöm lesz nekem is a látottakhoz, hallottakhoz. Akinél mindig átüt valami belülről fakadó, megkapó kedvesség. Most suta gesztusokkal jelzi, hogy fontos lenne, hogy köszöntsön, ez a telefon azonban – fontosabb. Mint kiderül: méltán.

A teljes cikk a 49. héten, december 6-án megjelenő Nők Lapjában olvasható!