A kis fekete ruhához keltett ridikült és kabátot választanom. Ott tépelődtem a nyitott szekrényajtó előtt, melyiket is emeljem ki.
A műszőrme bundámat veszem fel, és ridikült nem viszek – határoztam el hirtelen, mert eszembe jutott, egyedül kell megtennem hazafelé az utat. A gyerekeimmel voltvan közös páholyunk, egyébként hazaszoktak kísérni de tudtam, most még beülnek egy szórakozóhelyre, én meg igyekeztem haza egy telefonhívás miatt. Ugyan a frász jött rám a kis park mellett, ahol hajléktalanok alszanak a padon, féltem, hogy megtámadnak, na de most úgysem lesz nálam semmi a bérletemen kívül.
A darab tetszett, a vendég fővárosi színész nagyot alakított, díszlet, jelmezek telitalálat. Mind az öten egyszerre beszéltünk, míg együtt mentünk a térig. Nem is tudom, miért vettem észre a bozontos, hajléktalan férfit. Pár pillanatig néztük egymást. Nyújtotta a kezét. Tétován mutattam. karomat széttárva. hogy még ridikülöm sincs, nemhogy pénzem. Adjak buszra pénzt ? – kérdezte őszintén. Kedvesen. Rámosolyogtam, ás ingattam a fejem. Még utánam szólt, hogy Asszonyom, a mosolya nekem mindennél többet ért – és a következő pillanatban már elvegyült a tömegben.
Otthon, míg vártam a telefonhívást elgondolkodtam. Én is szerényen élek, de mennyivel több mindent tudhatok magaménak, mint Ő.
Van munkám, otthonom, gyerekeim, egészségem. És ezt én is, mint annyi mindenki, természetesnek veszem.
A gondolataim egymást kergették. Önzés, tehetetlenség, kényelem, segíteni akarás, kifogások, megmagyarázás, alamizsna, miért isznaik, közöny, büdösek, lusták, meleg barna szeme volt, bezzeg, ha én gazdag lennék, könnyek, sikítanom kell, Istenem, Istenem, jaj, édes Istenem!
Megszólalt a telefon, belecsicseregtem.
Azóta nem láttam.
Hamarosan leesett a hó, kemény fagyok jöttek. Ő talán az égi mezőn sétál, ahol mindig süt a nap, vagy épp a mennyei páholyból nézi a nagy, földi tülekedést.
