István atya gyermekei

„Gödöllőn élek a férjemmel és a gyermekeinkkel. Itt kerültünk kapcsolatba a máriabesnyői római katolikus egyházközséggel, amely tapasztalataink szerint a szeretet bölcsője. A kegyhely plébánosa, Gáspár István atya rendületlenül fáradozik azért, hogy életünk a lehetőségekhez mérten boldog legyen, és bennünket folyamatosan jobbá tegyen. Kedves Ildikó, ha az ünnepre készülve szívesen írna a szeretetről, az összetartásról, a rászorulók felkarolásáról, akkor keresse meg István atyát! Tisztelettel: M. Judit”

A fentebb idézet levél kézhezvétele után mit tehet az újságíró ma, amikor a riportjai során másról sem hall, mint arról, hogy a hétköznapokból elillant a szeretet, és a közösségre, társra (társaságra) vágyó emberek tehetetlenül vergődnek Magány uraság karmaiban? Rohan Máriabesnyőre… Utóbb kiderül: a béke szigetére. Ahol a dombon álló, szépen karbantartott templomot úgy öleli körül a téli táj – a hatalmas fák, a gondozott park –, mint kagylóhéj a gyöngyszemet. És a hívek jönnek, egyre jönnek – gyalog, autóval, kerékpárral –, fittyet hányva a hideg-ködös reggelre.

Soha nem láttam még ekkora tömeget reggeli misén, és mennyi gyerek! Meglepő otthonossággal mozognak a templomban, vonulgatnak a mécseseikkel, és izgatottan figyelik, melyikük könyörgését olvassa fel István atya.

– Minden gyerek Isten csodája! Akkor is, amikor értetlenkedik, rosszul viselkedik, vagy fárasztóan kamaszodik – mondja lelkesen a harminchét éves, energikus atya (mellette a számítógépe, az asztalán a mobiltelefonja, a falán egy hatalmas gyerekrajz…), miután a mise végeztével nagy nehezen elbúcsúzik az őt „rohamozó” aprónéptől. – Ezt itt, ahol rengeteg gyerek és sok család vesz körül, fokozottan érzem. Különös város Gödöllő: annyi fiatal és nagycsaládos költözik ide a fővárosból, mintha nem is abban az országban élnénk, ahol valóban komoly gond a kevés gyerek… És én e vasárnapi misén megpróbálom átölelni a közösség összes gyermekét! Végtelenül fontos számomra, hogy örömmel jöjjenek – néha még bábozom is nekik –, hiszen jól emlékszem arra, hogy kisgyerekként nem szerettem templomba járni, mert kötelező volt, és alig vártam a mise végét. Remélem, hogy a „gyerekeim” nem így éreznek…

A teljes cikk az 50. héten, december 13-án megjelenő Nők Lapjában olvasható!