Kellemes tavaszi nap volt. Nem esett az eső, így kiülhettünk a kertbe. A barátságos csevegés közben mi ketten szinte felrobbantunk az idegességtől. Alex a haját pödörgette, én meg a szemüvegem szárát tördeltem. Tudtuk, hogy meglepetés lesz a hír, hiszen azelőtt csak néhányszor találkoztunk így együtt, négyen. A szülők és mi. Alig ismertem őket, és ők alig ismertek engem. Nem tudhatták, hogy mindennél jobban vágyunk erre a kisbabára, hogy szeretjük egymást, és hogy minden rendben lesz. Nem volt kristálygömbjük, hogy megjósolják, milyen jó kis család leszünk majd mi hárman. Nem csoda tehát, hogy izgultunk: mit fognak szólni a leendő nagyszülők?
Aztán egyszer csak előálltunk vele: kisbabánk lesz! Anyu, nagymama leszel, apu, te pedig nagypapa. Családot alapítunk. Ekkor tört el a mécses. Először megijedtem, de aztán láttam, hogy mosolyog a könnyein át, úgyhogy gondolkodás nélkül fölálltam, odamentem hozzá, és megöleltem. Azóta barátok vagyunk. Egy visszafogott, csöndes és érzékeny angol hölgy, meg egy szenvedélyes, néha kicsit hangos és közvetlen magyar lány. Nagy ajándék, ha az embert szeretik azok, akik a szerelmét fölnevelték. Nekem szerencsém volt kétszer is.
Lola érkezése óta pedig az a visszafogott csöndesség is lassan-lassan megváltozott. Talán emlékszik rá a kedves Olvasó, mi történt, amikor Alex édesanyja, Lynne először meglátogatta Lolát. Belépett az ajtón, megpuszilt, és megkérdezte, hogy érzem magam. Aztán bement az étkezőbe, és illedelmesen leült egy székre. Kérsz egy csésze teát? kérdeztem tőle, szinte gondolkodás nélkül, valószínűleg meglepetésemben, hogy nem rohant azonnal a babához. Körülbelül tíz perc telt el, mire rájöttem: illedelmesen arra vár, hogy megkérdezzem, nem akarja-e megnézni Lolababát. Hát persze, hogy akarta! Mást sem akart, csak Lolababát nézni. Csak gondolta, megvárja, amíg én, a gyerek anyja, fölajánlom a lehetőséget.
Milyen máshogy van ez manapság! Lynne, ahogy megérkezik hozzánk, az ajtóban éppen hogy csak megpuszilja a fiát meg engem, és már repül is be a lakásba Lolához, hogy aztán egész hétvégén el se engedje a kis krampuszt. Azok a nagymamák, akik egy városban, vagy akár egy országban laknak az unokáikkal, talán nem is tudják, milyen szerencsések. A mi távolsági nagymamánk ugyanis legfeljebb havonta egyszer látja a szíve csücskét, és csak két-három napra. A két találkozás közötti időszaknak pedig pontosan megjósolható forgatókönyve van. Az utolsó találkozás utáni napokban szomorú csönd és aggódó esemesüzenetek: hogy van az én madárkám?, hogy bírta az utazást?, rendesen ebédelt?, folyik még az orra?. Aztán egy-két hétig sűrű videotelefon-hívások és követelőzés, hogy azonnal küldjünk friss képeket e-mailen. Majd a következő találkozás előtt egy héttel teljes izgalom, és a mit eszik mostanában?, mit főzzek neki?, mit akartok csinálni a hétvégén? kérdések rendszeres ismételgetése. A hétvége előtti napokban pedig újra csönd, de már egyáltalán nem szomorú.
A Nagy Találkozáskor szinte levegőt sem lehet kapni a szeretetsűrűségtől, Lola és a nagyi ugyanis minden együtt töltött percet igyekeznek a lehető legjobban kihasználni. Szó sincs teázásról, udvarias csevegésről vagy hogyvagytokozásról. Ha Lynne és Lola együtt vannak, akkor EGYÜTT VANNAK. Az immár szenvedélyes angol nagyi és a még szenvedélyesebb magyar-angol unoka. Mi ketten ilyenkor (csak ilyenkor) hátradőlünk, és nevetve nézzük a lányunkat, amint aktívan élvezi a nagymamafogság minden édes percét. Néha-néha körülnéz, és puszira csücsörített szájjal odamászik hozzám, amúgy mihez tartás végett. De fél szemét ilyenkor is folyamatosan a nagymamán tartja.
A nagy szerelem, azt hiszem, a múlt hét végén érte el eddigi csúcspontját. Egyik délután hallom, hogy Lola szenvedélyes mama, mama-val hív. Mivel a mama eddig csak nekem járt, azonnal rohantam hozzá. De ő csak a fejét ingatta, és a konyha felé mutogatott, ahol éppen Lynne főzte a vacsorát. Amikor meghallotta, hogy Lola neki mamázott, megijedt. Azt hitte, most aztán biztosan megsértődöm majd. Pedig dehogy! Inkább meghatódtam. A mi Lolánk fejecskéjében ugyanis az, ha valaki finom, puha, anyaillata van és szeretetet sugároz, csak egyet jelenthet. Azt, hogy: mama. Ugyan, miért haragudnék?