Nõs férfit szeretek

Kedves Soma!

Most jutottam el odáig, hogy a magam esze, intuíciója nem elég ahhoz, hogy tudjam, hogyan tovább, és nincs kitől tanácsot kérnem. Illetve aki ismeri a történetet, az erősen elfogult, és megítélésem szerint nem tud objektív maradni. Tehát ha tudnál egy kis időt szakítani rám, nagyon hálás lennék.

Van egy férfi, akit szeretek. Aki nős, egy kislány apukája. Akivel két és fél éve vagyunk együtt. Eleinte csak hétvégén találkoztunk, az utóbbi hónapokban már hetente háromszor. Szinte együtt éltünk, hiszen ő ilyenkor nálam aludt, hétvégén sokszor utaztunk vidékre, bejártuk az országot, voltunk együtt külföldön, sok-sok közös élményt gyűjtöttünk. Amennyire ilyen körülmények között lehetséges, megismertük egymást. Ő az az ember, akivel megvan az az érzés, hogy a másik felem, pedig már eloszlott a rózsaszín köd, tisztán látom a hibáit, a gyengeségeit is. Eleinte nem mertük nyíltan kimutatni, kimondani az érzéseinket, talán attól félve, hogy ezáltal még valóságosabbá válnak, és még nehezebb lesz feldolgozni ezt a kettős életet. De az utóbbi hetek őrületében eljutottunk odáig, hogy kimondjuk: ez szerelem. Ő, aki soha nem beszél az érzéseiről – szerintem saját maga is fél tőlük, nem akar szembenézni velük –, végre elmondta, hogy milyen sokat jelentek neki, hogy még soha nem rezgett együtt ennyire senkivel.





Róla azt kell tudni, hogy a feleségével több mint tíz éve, kb. 20 éves koruk óta vannak együtt. A férfi egy idő után rájött, hogy még élni akar – nem véletlenül fogalmazok így, a házassága nem teljes élet –, úgyhogy elkezdett kijárni az éjszakába, szórakozni, csajozni. Ezzel egy időben vette feleségül a lányt. Gyerekük sokáig nem volt, végül lombikprogram segítségével született a baba. Ekkor mi már együtt voltunk. Az otthoni dolgairól soha nem beszéltünk, de egyszer-kétszer néhány mondat mégis elhangzott, amiből arra a következtetésre
jutottam, hogy nem tud önmaga lenni odahaza, megpróbál egy elvárt képnek megfelelni, pedig szíve szerint máshogy élne. De nem akar csalódást okozni a szeretteinek azzal, hogy felfedi, ő valójában nem is ilyen – nem ilyen jó, nem ilyen tökéletes. Talán segít összerakni a képet, hogy őket gyerekkorukban elhagyta az apukája, ami valószínűleg azt váltotta ki belőle, hogy ő soha nem akarja elhagyni a családját. Tehát fenntartja a látszatot, hogy jó házasságban él, jó családfő, sokat dolgozik, hogy megteremtse az anyagi biztonságot. Hogy érzelmileg mit tudnak egymásnak adni, nem tudom. Biztos van egyfajta kötődés közöttük, hiszen olyan régóta együtt vannak. Mindenesetre a feleség meg sem meri kérdezni, hogy baj van-e, pedig érzi, hogy valami nincs rendben. A legerősebb kötelék azonban, ami a családhoz köti, nyilván a kislánya, akit nagyon szeret.

A lényeg, hogy néhány erőtlen szakításkísérlet után most megingathatatlanul elhatároztam, hogy nem csinálom tovább. De hogy szakítsak azzal, akit szeretek, és aki viszontszeret? Megpróbáltam beszélgetni vele arról, hogy mit vár az életétől, hogyan szeretne élni, mik a tervei, vágyai, álmai, de nem kaptam normális válaszokat, csak olyasmit, hogy szeretne elég pénzt keresni, hogy nyugodt hátteret biztosítson a családjának, és szeretné látni iskolába menni a gyerekét tíz év múlva is. Hogy neki magának mi a fontos – pl. önmegvalósítás,
világjárás, bármi, ami saját magának okoz örömet –, az nem derült ki.

Ultimátumot adtam neki, hogy vagy bőrönddel jön vissza, vagy soha többé nem találkozunk. Erre összeomlott, óránként hív telefonon, hogy találkozzunk, de én ellenállok, mert nem megbeszélni akarja a dolgokat, hanem a szőnyeg alá söpörni. Provokálom, hogy gondolkodjon már egy kicsit, és jusson valamire, erre előáll azzal, hogy egyetlen dologban biztos, hogy nem tudja elképzelni, hogy többé ne találkozzunk. Most ott tart, hogy a két legfontosabb barátjával beszélt erről, és mindketten tulajdonképpen mellette állnának, ha úgy dönt, hogy velem
akar közös életet. Ennek ellenére nem képes elköltözni, nem tudja, mit tegyen. A napokban pedig kiakadt, hogy ő nem bírja tovább a feszültséget, és inkább ne beszéljünk, ne kommunikáljunk. Itt tartunk most.





Egyszerűnek tűnhet a történet, hiszen én mást már nem tehetek, mint várok a döntésére. Csakhogy nem tudok várni. Félek. Félek attól, hogy könnyebb lesz neki visszaszokni az eseménytelen, ámde feszültségmentes hétköznapokba, mint felvállalni, hogy elköltözik a családjától, felvállalni a családja, a barátai, a felesége előtt önmagát. És nem tudom azzal megnyugtatni magam, hogy ha tényleg így van, akkor megérdemli a jelenlegi életét. És befolyásolni szeretném a
dolgokat. Beszélni, beszélgetni vele, arról, hogy mit szeretne igazán. De nem tudok, mert nem hajlandó leülni velem beszélni, mert elfáradt már ettől, változatlanul azt hajtogatja, hogy ő úgy akar találkozni, ahogy régen, össze akar bújni velem, és nem akarja a „jégkirálynőt”, aki szerinte most vagyok.

Soma, mit csináljak? Ez az a pont, ahol már nem tudom, hogy mi a jó. Mi a jó neki, mi a jó nekem, mi a jó nekünk. Azt gondolom, hogy ha önmaga akar lenni, ha saját, teljes, boldog életet akar, akkor el kell jönnie, de az is lehet, hogy nem bírná ezt elviselni, és mégiscsak az a jó neki, ha a családjával marad, betartva így a saját magának tett ígéretét a család szentségével kapcsolatban (ami egyébként fura módon csak a felszínre vonatkozik, hiszen milyen család az, ahol egy héten háromszor nincs otthon az apuka, és ha otthon van, sem lehet önmaga). Én elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy felvállaljam az esetleges közös életünkkel járó összes nehézséget, könnyen megszeretném a kislányát is, de a labda most nem nálam van. Nem tudok megszabadulni a cselekvési kényszeremtől – felhívjam, találkozzam vele, beszéljek vele, mit tegyek, hogy jó irányba tereljem az eseményeket, és egyáltalán mi a jó irány?
Kérlek, mondd el a véleményed.

Egy talajvesztett nő






Kedves talajvesztett nő!

Hogy mi a jó irány, és mit tegyél, azt csak te tudhatod, senki nem mondhatja
meg neked. Egy felnőtt embernek magának kell meghoznia és vállalnia a döntését. Nem a barátoknak és a tanácsadóknak kell majd szembenézniük a döntés következményeivel. Az én posztom csupán annyi lehet, hogy elmondom
neked, hogyan látom kívülről az egészet. Hátha ez is hoz föl olyan gondolatokat, esetleg új megközelítéseket, amik aztán a számotokra legjobb döntés felé terelnek.

Ami elsőként szemet szúrt nekem a leveledben, az a kedvesed házasságról alkotott belső képe. (Vagy legalábbis ami ebből rajtad keresztül megérezhető.) Kétszer is írtad: „és ha otthon van, sem lehet önmaga”, és ismét ugyanezt: „amiből arra a következtetésre jutottam, hogy nem tud önmaga lenni odahaza, megpróbál egy elvárt képnek megfelelni, pedig szíve szerint máshogy élne”.
Feltehetően az a minta működik benne, amit gyerekkorában látott. Ami nyilvánvalóan nem lehetett egy jól működő, jó férj-feleség kapcsolat, ha az apja elhagyta a családját. Ő vacog belül, szorong a házasságtól. Te most a szeretője vagy, de ha hozzád költözne, aztán elválna és téged feleségül venne, akkor te lennél a felesége. És ha nem oldja fel a benne levő családi, férfi-nő kapcsolati mintát és az ezen való stresszt, akkor viszi tovább a benne levő „programot”. Az a véleményem, hogy amíg nem fog a kedvesed önmagán dolgozni, hogy a saját gyerekkori sérüléseit feldolgozza, addig nem fog tudni igazán dönteni. És még erősebben fog majd szorongani és bántani önmagát, ami által nyilvánvalóan mindenkinek egyre rosszabb lesz. (A szülők szorongásai egyértelműen betegítik a gyereket.) Szegény azért próbál meg egy önmaga által elvárt képnek megfelelni, mert nincs benne olyan kép a házasságról, amihez nyúlhatna belül, amit szívesen reprodukálna. Ezért gyártott magának egy férj-feleség kapcsolati
mintát (feltehetően az általa látott filmek és a mások által mutatott képek
hatására), ami – mivel nem a sajátja – elkezdett leválni az életéről.





Azt gondolom, hogy nagyon fontos lenne, hogy a saját, illetve a mindannyiótok
érdekében elkezdjen pszichológushoz járni. Hosszú távon nem lehet büntetlenül
ilyen hasadásban és feszültségben élni. Van egy olyan pszichológiai szakkifejezés, hogy „selfdiszkrepancia”, ami azt jelenti, hogy a vágyott, idealizált belső kép és a valós kép nem egyezik meg, sőt igen nagy távolság van a kettő között. Szóval amíg ezt belül nem oldja meg, éppúgy átviheti a következő feleségével való kapcsolatába is. Ugyanis ha nem lenne ilyen jellegű problémája, akkor már rég rájött volna, hogy a párkapcsolatban az a legjobb, hogy az évek folyamán megismerjük egymást, és ha szeretet van, kialakul a feltétel nélküli elfogadás és bizalom. Talán sehol máshol nem lehet ennyire önmaga az ember! A jól nevelt felettes én, a kontroll azonnal bekapcsol, és automatikusan ránk kerül az álarc. Nincs ebben semmi különös, mindannyian így működünk, ki jobban, ki kevésbé, van, aki tud róla, látja kívülről, és van olyan is, akire már ráégett a maszkja, és azt hiszi a lelki nyomorult, hogy ez hozzátartozik. Azt, hogy ő otthon nem lehetett önmaga, a sérüléseiből és a saját személyes lelki és személyiségbeli eszköztárából magának gyártotta. Nem a feleség csinálta neki, hanem ő magának. Viszont bevonzott egy olyan feleséget, aki némaságával, hallgatásával támogatta ebben. Kényelmesen beburkolózhatott ebbe, hiszen kapott egyfajta visszajelzést, hogy minden rendben, és hizlalgathatta tovább a „selfdiszkrepanciáját”. A feleség a lelki elhárító mechanizmusok egész arzenálját használja, hogy ne kelljen szembenézni a valósággal. Elfojt, racionalizál, idealizál, elképzelhető, hogy rendszeresen eljátssza a „meg nem történtté tevést” is. Muszáj ezt tennie, ha a „meg sem meri kérdezni, hogy baj van-e, pedig érzi,
hogy valami nincs rendben” működést a továbbiakban is fenn akarja tartani. Jelenleg ő a struccpolitikát választja, homokba dugja a fejét, nem lát, nem hall. Nem képes rá. Összeroppanna alatta. Tulajdonképpen a legjobb az lenne, ha együtt járnának pszichológushoz. (Nem pszichiáterhez!)





Ki kellene őket robbantani ebből a mindenkit előbb-utóbb megbetegítő beteg helyzetből! Őket nemcsak az elmúlt 10 év és a közös gyerek tartja össze, hanem saját sérült lelkük egymásra ható és egymás betegségeit fenntartó és támogató mechanizmusai is. Jól aládúcolták egymásnak a nyomorúságukat… Annyira beteg az egész helyzet, és olyan nagy lépés lenne, ha meglátnák, hogy ez így nem mehet tovább. Ott a férj, aki feldolgozatlan sérülései miatt automatikusan elkezd szerepet játszani az otthonában. Ezáltal épp az otthon és a párkapcsolat lényegét torzítja el. És ott a feleség, aki meg sem említi a férjének, hogy az hol alszik hetente háromszor, és úgy csinál, mintha minden rendben lenne. „De hát én nem tudtam róla…” Szóval nem csodálom, hogy nem tud otthonról eljönni a szerelmed! Így nem is lehet nyugodt lélekkel kiszállni egy kapcsolatból. Vedd észre, lásd meg, és értsd meg őt! Mozdulj ki a követelőző, durcás kislány pozitúrájából, és emelkedj föl a benned levő NŐ-ig! Az igazi, érett, felnőtt nő egyik legcsodálatosabb tulajdonsága a megértés, elfogadás. Az, hogy lényével biztonságot, otthont tud adni a férfinak. Az a nőnemű lény, aki erre nem képes, még kislány. És ennek megfelelően a kislányok működési mechanizmusaival él.

Úgyhogy nekem az a véleményem – de hát ez is csak egy vélemény a sok közül, amit aztán integrálsz a többivel, és megszűrsz –, hogy próbálj meg egy kicsit fölülemelkedni ezen a helyzeten, hogy ráláthass arra, ami van. A szerelmed lassan szétszakad, és felfalja a szorongás. Amíg nem kér segítséget, hogy lebukva önnön mélységébe felhozza saját magát magából, nem lesz képes a boldogságra veled sem. Viszi tovább magával, mint valami ráégett, levehetetlen ékszert. És ott van mellette a felesége, a másik vacogó, lelkében didergő gyerekember, aki retteg attól, hogy elhagyja a  férje, aki igazából nem is lett, nem is lehetett az övé. És ott van köztük a gyerek, aki nem egyszerűen jött le közéjük, de végül is lejött, itt van, és nyitott, érzékeny idegrendszerével mindent vesz és érez, és ő most ebből építi a férfi-nő kapcsolati mintáját. Istenem, mennyi sérülés lehet ebben a csöpp lényben!… (Mindenképpen oldatnám őt kineziológussal, az anyán keresztül.) És itt vagy te, aki természetesen önmagaddal foglalkozol, és toporzékolva követelőzöl, hogy te mit akarsz.





Azt írod: „Gyerekük sokáig nem volt, végül lombikprogram segítségével született a baba. Ekkor mi már együtt voltunk.” Ennek viszont megvannak a következményei. Te nemhogy kitépted volna magad egy olyan kapcsolatból, ahol a férj és feleség közös elhatározásból éppen azon dolgozott, hogy kettejük sejtjeiből lehívják azt a lelket, aki őket választja, hanem egyre mélyebbre ástad magad a kapcsolatban. Hetente háromszor nálad alszik, a hétvégéket együtt töltitek, utaztat, hoz-visz, ad neked, te azt gondolod, hogy a házasságban ennél többet fogsz kapni??? Akkor te is idealizálsz. (Egyébként szerintem ő jelenleg most kompenzál.) A legtöbb, amit egymásnak adhatunk, az a feltétel nélküli elfogadás, a mély, támogató, igaz szeretet. És ha szereted ezt az embert, akkor nem a saját önző akarásoddal leszel elfoglalva, hanem azzal, hogy támogatod a szerelmedet abban, hogy a feleségével együtt gyógyítsák a beteg lelküket, beteg
kapcsolatukat, mert ebbe ők is és a gyerekük is bele fog betegedni. Segítsd őt
afelé, hogy meglássa kívülről magát, magukat, és legyen ereje elindulni a
változás felé. Ehhez nagyon nagy támogató szeretet kell! Hagyd egy időre a
követelőzéseidet, és gyakorold, hogy a másik fontosabb, mint te! Legyél számára egy sziget vagy egy kuckó, ahol mindig jó, mindig melegben, biztonságban lehet, ahol kinyújtózhat a szorongó lelke! Érezd a saját nagyvonalúságodat, adni tudásodat, azt, hogy nő lehetsz! Támogasd őt abban, hogy a feleségével együtt elinduljanak önmaguk megismerésének az útján. (Nem véletlenül mondja a mi csodálatos, szakrális nyelvünk, hogy: meg-is-mer, hiszen hatalmas bátorság kell hozzá!) Segíts neki azzal, hogy te adod a lelki tőkét ehhez a nem kevés belső erőt igénylő folyamathoz a szereteteddel. Valamiért ezt a férfit vonzottad be, ebbe a férfiba szerettél bele, tehát vele van most dolgod, és mindazzal, amit ő hozott az életedbe. Ez a te fejlődési lehetőséged is. Csak
akkor fogsz tudni továbblépni, ha – keleti, és nem pszichológiai értelemben –
„túllépsz” az egódon, azaz sértődött, követelőző, elégedetlen, akaró éneden, és
elkezded gyakorolni a szeretetet, nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is.





Hatalmas türelemre és alázatra lesz szükséged, ami egyben izgalmas önismereti út lesz a számodra. Mindez segíteni fog téged abban, hogy felnőtt nővé érj. Nézd úgy az egész helyzetet, hogy neked ez most mire jó, mire kell? Mi az, amit te ebből most kamatoztathatsz, és meg kell tanulnod? Készülj fel arra, hogy akár hosszabb időbe is beletelhet, amíg tisztul a kép. Az is lehet, hogy a szerelmed és a felesége, ahogy egyre közelebb kerül önmagához, úgy egymáshoz is. Ezen a ponton nehéz lehet számodra megtartani önmagadban az önzetlenül szeretni tudó embertársat, a nagyvonalú, érett, felnőtt nőt. Egy adott konfliktus megoldásánál időnként hajlamosak vagyunk visszazuhanni korábbi fejlettségi szintre, úgyhogy majd újra előtörhet belőled a durcás, érzelmi zsarolással követelőző kislány. Nézd magad kívülről! Merd analizálni magad! Mindennap tarts tudatos önvizsgálatot, megteremtve vele a saját belső erőd, amit nem fújhatnak el, nem ingathatnak meg feltörő érzelmek. Nem mondom, hogy egyszerű feladat adott esetekben tudni az érzelmeket leválasztani a szellemről. De ha ezt a technikát megtanulod, egy életre ura leszel önmagadnak! Nagyon sokat adhat neked ez a férfi, még ha nem is úgy, ahogyan te, vagyis az egód elképzeli.

És ha majd ez a férfi mégis téged választ, akkor az lesz az igazi, hogy magától dönt így. Nem azért, mert te úgy bekeményítesz, hogy már nem is beszélsz vele, és zsarolod őt. Hál’ istennek, hogy volt, van annyi lelkiereje, hogy ennek nem dőlt be! De amíg a mérleg nyelve bármerre is elbillen (nem gondolom azt, hogy ezt bárki is tudhatja, vagy bárkinek is meg kellene mondani, hogy mi legyen, mert akkor kizárjuk a valódi változásra és változtatásra sarkalló nyitottságot), szóval bármit is hoz a jövő, az biztos, hogy a jelenben mindhármótoknak igen sok dolga van önmagával. Itt az idő elhúzni a függönyt, lepucolni az ablakokat, és kinyitni, hogy szellőzzön a fejetek, hogy tisztuljon a szemetek, a gondolataitok, érzéseitek! Kívánok mindhármótoknak türelmet, erőt, bátorságot, támogató szeretetet, meg-is-merést!

Soma Mamagésa

Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu