Nem elég az otthon felhalmozott tonnányi játék. Nem elég a mókára kész papa és a találékony mama. Nem elég a csatatérré változtatott lakás. Minden egyéves életében eljön az a pillanat, amikor már csak egyetlen dolog jelenthet megoldást egy unalmas vasárnap délután; ha elmegyünk valahová. Mindegy, hová, a lényeg, hogy ne otthon legyünk. Ellenkező esetben az ember gyereke – miután beszélni nem tud – kénytelen megállás nélkül hangosan kiabálni unalmában, alapos migrént okozva ezzel pihengetésre és csokitortázásra vágyó szüleinek. Kénytelen-kelletlen fölkerekedtünk tehát, az interneten talált egyetlen potenciális kiutat jelentő helyre, amelyet itt úgy hívnak: Musée des Enfants. Vagyis Gyerekmúzeum.
A helynek persze semmi köze egy múzeumhoz, hacsak az nem, hogy egy gyönyörű századfordulós villában kapott helyet. Én sokkal inkább nevezném fedett dühöngőnek. Vagy megfáradt szülők téli menedékhelyének. Ahogy megérkeztünk, világossá vált, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik kétségbeesésükben arra adták a fejüket, hogy lazító szaunázás helyett játszóházba vigyék a gyereket. Gyarló dolog, de már ettől jobban éreztük magunkat. A sorban várakozó főszereplőkben – fiúkban, lányokban, kicsikben és nagyobbacskákban, belgákban, angolokban, finnekben és németekben – egyvalami közös volt. Az adrenalintól csillogó szempár. „Kiszabadultunk! Kanapé helyett játszóház!” – ezt mondta mohón ide-oda pásztázó tekintetük. A mi Lolánk, aki ránézésre a legfiatalabb volt mind között, szintén türelmetlen rángatózással jelezte, hogy pontosan erre gondolt, amikor előzőleg otthon idegesítően ordított. Leperkáltuk tehát a belépőt, és fejest ugrottunk a zsibongóba.
A gyerekbirodalom szobái élénk színeket kaptak, és minden helyiségben más izgalmasság várta a dühöngőket. A földszinten agyagozni lehetett, meg bokszolni egy miniszorítóban. Az első emelet élénkzöld falú szobájában óriási párnákon ugrálni. A rózsaszín szalonban fahalacskákat horgászni és színes korongokat pörgetni. A fehér szobában festeni és műanyag gyümölcsökre vadászni. A lilában memóriajátékokat játszani. Öt perc elteltével Alex és én még Lolánál is izgatottabban futkosunk egyik helyiségből a másikba, hangosan kurjongatva olyanokat, hogy „Azt a mindenségit, ezt nézd meg, pont olyan, mint az igazi!”, meg: „Ilyet még nem láttál, minél gyorsabban pörgeted, annál hangosabban zenél!” Lola ugyan futkosni még nem tud (járni is csak némi segédlettel), de négykézláb viharos gyorsasággal feltérképezte a helyet, és a bőség zavarát leküzdve kiválasztotta a számára legérdekesebb játékot. Egy mágneses táblát, amelyen korongok, mosolygós szájacskák és nagy orrok segítségével saját magad rajzolhatod meg a bohócok arcát. Néhány percig szorgalmasan rakosgatott, aztán elege lett, és továbbállt. Következett a festegetős szoba, ahol kisiskolásokra méretezett „művészköpenyt” öltve oda fröcskölhette a tűzpiros festéket, ahová csak akarta. Három perccel később újra fölkerekedett, hogy színes fapálcikákat dugdosson a kilyuggatott falba. Újabb három perc múlva a halacskás bödönhöz hurcolt minket, aztán az „emberi test”-szobába, ahol a belső szervekkel ismerkedett egy rövid ideig. Mindeközben pedig kitartóan küzdött a nálánál sokkal nagyobb és gyakorlottabb óvódásokkal és iskolásokkal a legjobb pozíciókért. Élvezte, hogy mindig van valami új, valami még izgalmasabb feladat. Alig bírtunk vele lépést tartani. De aztán, kihívások ide, színes szobák oda, végül egy egészen váratlan helyen táborozott le. A tolókocsiknak kialakított rámpánál. Körülbelül hetvenhatszor küzdötte föl magát a lejtő tetejére, hogy aztán óriási kacagások közepette hason lecsússzon onnan.
Körülbelül másfél órát bírtuk a zsibongóban mi hárman. Alex szinte könyörgött Lolánknak, hogy most már elég, menjünk haza. A kis csimpánz meg, miután látta, hogy nincs értelme az ellenállásnak, dacosan betolta a hüvelykujját a szájába, és intenzíven szopizni kezdte. Az átmeneti nyugalmi állapotot kihasználva rátrükköztük a nagykabátot és a sapkát, betettük a kocsiba, és hazaindultunk. Száz métert sem haladtunk, amikor a hátsó ülésről ütemes szuszogásra lettünk figyelmesek. Kicsi dühöngőnk, arcán elégedett mosollyal már az igazak álmát aludta.
