Ez nem a mi kis titkunk Csonka Pici szinte mindenkivel ugyanilyen közvetlen. A Szombat esti láz döntőjének másnapján beszélgettem velük, a táncverseny győzteseivel: Andrással és táncpartnerével, Keleti Andreával. Utoljára kolléganőm, Szigeti Hajni esküvőjén találkoztam Csonka Andrással, fellépésről sietett a lagziba, hogy meglepje barátait: Hajnit és újdonsült férjét egy hamisítatlan, jókedvű Csonka-show-val.
Hajniék esküvőjén is hatalmas sikered volt, és, bár már mindenki elég mámoros volt, amikor megérkeztél, megállapítottuk, hogy fantasztikusan táncoltál.
András: Jaj, nehogy azzal gyere, hogy nekem könnyű volt eljutnom a győzelemig, mert jól táncolok! A színpadi tánc egészen más: látványos, de könnyű és lassú elemekből áll. Ez pedig versenytánc, másodpercenként tesz meg az ember egy lépést, és bizony, egyáltalán nem könnyű a tanulás. Napi hat óra gyakorlás, meg otthon a visszanézés
még a vécén ülve is a mobilomon néztem a videót, amelyet a próbánkon készítettünk, hogy memorizáljam a koreográfiát.
Andrea: Megsúgom, Pici a mai napig nem tudja, valójában melyek a táncok alaplépései csak megtanulta, amit mutattam. Az volt a fontos, hogy beleképzelje magát abba, amiről szól egy-egy tánc. Ha például szambát tanultunk, el kellett hinnie magáról, hogy egy kubai macsó, aki egy bárban fel akar szedni egy lányt.
András: Most, hogy vége a versenynek, eldöntöttem, hogy eljárok majd Andiék tánciskolájába, és végre megtanulom az alaplépéseket
Most már tét és izgalom nélkül, nyugodtan.
 |
Ne mondd, hogy annyira izgultál! Ez játék volt, nem?
András: Én mindig izgulok. Színpadra lépés előtt, műsorvezetés előtt, de leginkább a tánc előtt, mert ez azért idegen műfaj számomra. Igen, a győzelemre készültünk, rengeteg munkával, de végig munkált bennem a félelem: mi lesz, ha nem sikerül? A szorongó énem pedig azt mondta: egyáltalán nem biztos, hogy sikerül.
És akkor mi lett volna? Szerintem a döntőben szinte már lényegtelen, ki nyer
András: Először a széria első részében találkoztam Andreával, akkor ő Kulka János táncpartnere volt, én pedig vendégként léptem fel a műsorban. Bevallom, akkor megfordult a fejemben: de jó lett volna bekerülni ide versenyzőként! És teljesült. Ezért érdemes volt feláldoznom a magánéletemet a barátaimra nyár vége óta egyáltalán nem jutott időm, a szerelemről pedig ne is beszéljünk , emellett négy színházban játszottam és játszom ma is, reggelente tévéműsort vezetek De nem bántam, nem éreztem áldozatnak, sőt. Nyerni szerettem volna, tudtam, hogy ez a verseny számomra egyszeri és megismételhetetlen, mert ha lesz is legközelebb efféle alkalom, nyilván nem indulhatok újra. Ezért mindent alárendeltem a táncnak.
Ezért fogytál le? Bocs, de korábban sem néztél ki túlsúlyosnak
András: Leadtam öt kilót, nem volt rá szükségem, de a tánc a legjobb fogyókúra
Jelentkezett a hipochondriád?
András: Aki ismer, nevet, mert tudja, hogy biztosan megfordult a fejemben: csak nem azért fogytam így le, mert valami súlyos betegség lappang bennem? Hipochonder vagyok, de most tudom, hogy nincs baj, és januártól összeszedem magam, visszaszerzem a leadott kilókat is. És talán a magánéletemben, a lelkemben is rendet teszek
Menekülést jelentett számodra a tánc, a sok-sok próba, a rengeteg fellépés?
András: Részben igen, hiszen ennyi munka mellett nem volt időm a magánéletemmel foglalkozni. Év elején elvesztettem édesanyámat, aki a legjobb barátom, a lelki társam, a mindenem volt olyan sokkot kaptam akkor, hogy nem is nagyon merek gondolni őrá, mert felzaklat az emlékezés. Nem néztem meg azóta sem olyan videót, amelyen szerepel, és nem hallgattam vissza a hangját. Még nem tudom, és nem is merem ezt megtenni. Nem merek magamban lenni, magammal lenni úgy, hogy anyámra emlékezzem, mert felzaklat, kiborít. Ezért jó, hogy mostanában sok a munkám, és olyasmire koncentrálhatok, ami sikerélményt ad, mert nem tud leteperni a szomorúság.
Mi lesz veletek most, hogy vége a műsornak?
András: Még nem érezzük, hogy vége, de nyilván hatalmas vákuum keletkezik majd bennünk Remélem, barátok maradunk Andreával. Nem tudnék elválni attól, akivel naponta legalább hat órát töltöttem, dolgoztam, szenvedtem, örültem együtt Tizenhat éve vagyok a pályán, de egyetlen partnernőmmel sem töltöttem ennyi időt, mint Andreával. Ő kiegyensúlyoz, jó hatást gyakorol rám a nyugalmával. Határozott csaj, szerintem a családjában is ő dominál.
Andrea, mosolyogva: Ez egyáltalán nem így van. Otthon a férjem dönt
Valóban a tanítványod volt?
Andrea: Igen. Zoli tizenkét éves volt, amikor megjelent a táncegyesületemben. Tizenhét évesen már asszisztensként tevékenykedett mellettem. Később a tanár-diák viszony átalakult, Zoli udvarolni kezdett, és amikor komolyra fordult a kapcsolatunk, eljegyeztük egymást és elkezdtünk együtt táncolni. Öt évig versenyeztünk, ötször szereztünk együtt profi magyar bajnoki címet. De az tévedés, hogy én irányítanék otthon, azért is tetszett meg Zoli, mert nagyon határozott volt. A régi táncpartneremet én irányítottam, azért váltunk szét idővel, mert hatalmi harc kezdett kialakulni köztünk, s én valahogy nem akartam kiadni a kezemből az irányítást. Amikor Zolival elkezdtünk táncolni, leszögezte: ha vállalom a közös munkát, fogadjam el, hogy mostantól ő mondja meg, mit csináljunk. És boldogan átadtam neki az irányítást a magánéletben is.
A teljes cikket a január 3-án megjelenő 1-es Nők Lapja-számban olvashatjátok!
