Aktuális

Laptop is, barátok is…

Talán emlékeztek, tavalyi õsszel bemutattunk egy családot. Valahogy így kezdtem: „Ajánlom szeretettel Berta Andreát. Hat szép gyermekét, vak szép kisleányát. Ajánlom életét, ajánlom magunknak…”

A cikk végére tovább írtam az ajánlást: „Ajánlom hát Berta Andreát, lelkének kínjait, szívének vígságát, munkás nappalait, árva éjszakáját, asztala körül a gyermekei kacagását… a csüggedőknek. Hogy ne csüggedjenek. A rosszkedvűeknek. Hogy ne legyenek rosszkedvűek. Mert másról szól a világ…”
Másról szól a világ… Ez bizonyosodott be újfent. Mert a cikk végén zárójelben állt néhány apró betűs sor: „Egy hétre rá, hogy eljöttem, a gimnazista Emesének elromlott a laptopja. Öt éve használja. Minden órára magával viszi, erről olvasnak föl neki. Ha valaki segíteni tudna, ezt a telefont hívja…”
Ennyi. A sor végén a telefonszám. És megint megtörtént, amit itt a Nők Lapja szerkesztőségében oly sokszor megtapasztalunk. Megcsörrent a telefon, mögötte ott sorakoztak az olvasók…





Tudni kell, Andrea egyedül neveli a gyerekeit, négy éve meghalt a férje. A hat testvér közül Emese a második, tizenhat éves, vakon született. A Vakok Intézetében végezte az általános iskolát, de a gimnáziumot a falujuktól húsz kilométerre lévő Dombóváron folytatja. Normál tagozaton. Bátyjával, Botonddal és öccsével, Gáborral együtt, ő is kollégista. A laptoptól nem tud megválni. Minden leckét, jegyzetet azon gyűjt, arról hallgat vissza, azon küldi tovább a házi feladatokat is. Két nyelvet tanul, nem akármilyen erőfeszítéssel és nagyszerű eredményekkel állja a sarat látó társai között.

Próbáltam megérteni…
Nem fért bele akkor az írásba egy ritka vallomás. Nem ismerek anyát, aki ilyet megélt volna… Andrea, a gyerekek édesanyja nem mindennapi asszony. Sok mindennel foglalkozott, míg pesti létüket föladta, hogy itt, vidéken egészségesebben boldoguljanak. Nem hobbiból tart állatokat, azért vannak kecskéik, tyúkjaik, nyulaik, azért művelik a kertjüket, hogy megéljenek. Hogy az élelemre ne kelljen költeni abból a kevés jövedelemből, ami jut. A gyerekek is kiveszik a részüket a munkából, másképp nem megy. Nem hagyományos értelemben vett falusi életet élnek, nyitva a házuk, a sok munka mellett hagy időt maguknak önfeledt semmittevésre is. Nem lemondóan, inkább sokat tapasztalva mondta:
– Lehetne gyászba öltözve segélyért kilincselnem, sírva, panaszkodva sajnáltatni magunkat… Én nem ilyen vagyok. Mindig megfogtam az életemet, nem várom karba téve, hogy mennyit ad és mennyit enged a Sors…
A történet, amit Andrea mesélt, sok mindenről üzen. Leginkább arról a belső figyelemről, ami a mindennapi tennivalók mellett a sajátja. Ahogy a gyerekeit figyeli, tereli, okos szabályok között majdani szabadságuk felé.
Kint álltunk az udvaron, a kecskék még az óljukban voltak, a gyerekek még az iskolában, egyedül a legkisebb, Rebeka bújt be a tyúkok közé és hozta elő a legkedvesebb barna tikot.





Andrea a kertre nézett, de messze túl látott a fűzbokrokon…
– Tudod, hiszek abban, hogy mindannyian adományokkal jövünk a világra. Hogy valami dolgunk van, s ehhez kapunk valamiféle induló tőkét. A gyerekeim mindannyian időre születtek, normális súllyal, gond nélkül. Emese koraszülött csecsemő volt, kicsi súllyal jött a világra. Sokáig nem nyugodtam, nem akartam annyiban hagyni. Hordtam én mindenfelé, orvoshoz, természetgyógyászhoz, akit jónak láttam, oda. Közben igyekeztünk úgy élni, hogy Emesének természetes mozgástere legyen, hogy föltalálja magát. Már nagyocska lány volt, amikor még mindig hordtam gyógyítókhoz. És egy alkalommal fölcsillant a remény, elkezdett fénysávot látni. Bízni lehetett, hogy visszanyeri a látását. Ezzel egy időben Emese megbetegedett. Rosszul volt, feje fájt, nem tudott aludni. Hagytam. Amikor ez másodszor is előfordult, hogy amikor felvillant a látás reménye, és az én kislányom ebbe belebetegedett, leültünk beszélgetni. És akkor Emese azt mondta: „Anya, én nem akarok látni. Nekem az a világ idegen. Én akkor nem az az Emese leszek, aki most vagyok…” Csak hallgattam, próbáltam megérteni. De sok idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam, Emesének ez a sorsa. És örülhetek, hogy vállalja és kiegyensúlyozottan mozog benne. Ebben kell nekem őt segítenem, ahogy csak erőm engedi. Ezért kell a laptop, ami nélkül a tanulmányaiban ma már szinte mozdulni sem tud.

Néztem a lakás nagy konyhájában Emesét. Ahogy megérkeztek a kollégiumból, először a Buksza kutyáját vette az ölébe, aztán szépen lassan odament a kacagó gerlék kalitkájához, megnézte van-e vizük. Nem volt. Akkor tapogatva, látszott jól ismeri a terepet, kivette az itatójukat, a csaphoz vitte, megtöltötte… Igen, azt láttam, ez a tizenhat éves nem látó kislány a helyén van… Az ő mozdulatai árulkodtak a családjáról, rajta át lehetett lemérni sok mindent, ezen keresztül láttam a testvéreket is. Figyelmet láttam, szépítés nélküli elfogadást, szabadságot, és milyen pontos itt náluk a szó: esélyegyenlőséget…

Odatettem a fényképüket is…




Amikor nemrég felhívtam a családot, Botond, a nagyfiú vette föl a kagylót.
– Anya kórházban van, ma műtötték a kezét, kivették a vasakat…

– Egyedül vagytok?

– Nagymama eljött Kisorosziból…

Andrea két nap múlva már jelentkezett. Hazaengedték, csak a kezét nem tudja még használni. A nagymama szerencsére még velük marad pár napig. Arról kérdeztem, lett-e végül laptopja Emesének. Hogy sokan próbáltak segíteni, arról már tudtam.
– Hihetetlen történetek részesei lettünk. A cikk megjelenése után másnap fölkerekedett egy pesti négygyerekes édesanya, Krisztina, s jött, hozott egy javításra szoruló laptopot, mellé pénzt a szervizre. És csöngött a telefon szünet nélkül. S ha most elkeserednék, elég lenne elővenni néhány levelet, amiket a cikket olvasó emberek írtak. Végül is pénzadományból lett laptopja Emesének, s bevallom, annyi segítség érkezett, hogy a kecskék legelőjét is körül tudtuk keríteni villanypásztorral. Ez nagy könnyebbség. Sokan kérdezték, mivel segíthetnének, így kaptunk törülközőket, ágyneműt, olyasmit, ami volt ugyan, de már alaposan elhasználódott. Igyekeztem mindenkinek megköszönni a figyelmét, hiszen sokan személyre szólóan a gyerekeknek küldtek karácsonyra ajándékot. A levelek mellé, a borítékba odatettem a gyerekek fényképét is. S volt még valami. Néhányan az anyagi segítségen túl, a barátságukkal, a bizalmukkal is megajándékoztak… Köszönöm ezt is, valamennyiüknek.

*

Hát ezért írtam, hogy másról szól a világ… S ezért ajánlottam Berta Andreát és gyerekeit a csüggedőknek…
Ne csüggedjenek. Elég csak figyelni. Kifelé figyelni, még inkább befelé elcsöndesedni. Mindenki remélheti, megérkeznek a válaszok…

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top