Olyan, mint a fekete doboz

Feldúltan érkezik a találkozóra, friss napilapot lobogtat a kezében:
– Olvastad ezt a felháborító kritikát a Szabadság, szerelemről?
Szégyenszemre nem olvastam. Azt viszont sejtem, hogy mennyire szívén viselheti az 56-ról szóló Andy Wajna-produkció sorsát, hiszen a premier kedvéért hazautazott Amerikából. Kérdésem csak olaj a tűzre:

– Miért izgatod fel magad ennyire?

 

– Mert a cikk írója öncélúan fanyalog és ironizál egy nem akármilyen rangú újságban. Legalább arra vette volna a fáradságot, hogy filmesztétikai szempontból bíráljon, ha már azt nem gondolta át, hogy a Szabadság, szerelem fajsúlyosságánál, történelmi témájánál és készítőinek motivációinál fogva sokkal összetettebb értékelést kíván. Ez a film olyan sokat tehet az országért, amennyit számos szervezet, sok-sok pénzzel, hosszú ideig nem tudott elérni.

– Kevesen gondolkodnak így, az egész világban. Te megtanultad.

– Nem volt más választásom. 1981-ben huszonnégy óra alatt kellett eldöntenem, elhagyom az országot, vagy másnap letartóztatják a férjemet, engem pedig kirúgnak a Rádiótól. Iszonyú nehéz volt. Itt kellett hagynom a nyolc hónapos gyerekemet, mert bár vízuma már volt, nem kapott útlevelet… De ezt már annyiszor elmeséltem!

– Az én tizenöt éves lányom még nem hallotta.

– Az ő kedvéért: ne hidd, hogy bármi rosszat csináltunk! Ellenkezőleg. Azt szerettük volna, hogy legyen egy kis sziget ebben az országban, ahol az emberek végre jól érezhetik magukat. Ez volt a Gyertya vendéglő, Budapest első luxusétterme. A férjem vezette, és három hónap múlva már profitot termelt. Csak előzetes helyfoglalással fogadtunk vendégeket. Járt nálunk Kádár Jánostól az Omega együttesig mindenki… A Belügyminisztériumnak persze szemet szúrt, hogy hozzánk valahogy sehogy se jut be a rendőrség. Szerették volna beszervezni a férjemet, de ő kibújt alóla. Ettől kezdve folyton ürügyet kerestek, amellyel sarokba szoríthatnák.

– Te mit csináltál akkoriban?

– A népszerű rádióműsor, az Ötödik sebesség szerkesztője voltam. És nem azért mentem el, mert Budapest nem a világ legszebb városa, mert az. És nem azért, mert nem voltak barátaim, mert voltak. Azért mentem el, mert elegem volt abból, hogy zsidó vagyok, hogy burzsuj vagyok, hogy a „kis színes” vagyok… Szerettem volna szabadságban fölnevelni a fiamat. Egyetlen percig nem kételkedtem benne, hogy kiszabadítom. Tizenhat hónapig kőkeményen mentem előre, és közben egyfolytában potyogtak a könnyeim. És a csodával határos módon sikerült…

– Ha jól tudom, először New Yorkban, majd Washingtonban éltetek.

– A férjem hamarabb boldogult. Egy év sem telt bele, és ő szervezte a Kennedy Center kormányfogadásait. Engem pedig, mivel jól beszéltem angolul, nemsokára fölvettek az állami rádióhoz, a Voice of Americához. Műszakba: kilenctől ötig. Én viszont heti hét napon át, reggeltől estig vagyok újságíró. Elhatároztam, hogy áthelyeztetem magam Los Angelesbe, ahol ezt megtehetem. Az akció kétesélyes volt: vagy sikerül, vagy felmondok. Ezt csak az meri megtenni, aki már zuhant akkorát, mint én. Itthon menő rádiós, majd egyik percről a másikra csóró pincérlány egy New York-i étteremben. Végül győztem. Elköltöztünk Kaliforniába, és én lettem az Amerika hangja európai tudósítója Hollywoodban.

– Akkor vettek fel a Hollywoodi Külföldi Újságírók Szövetségébe?

– Ahhoz előbb tudósítanom kellett volna legalább egy magyar médiát, de a szerződésem ezt nem engedte. Ne felejtsd el, még dúlt a hidegháború. Mire Magyarországon beköszöntött a rendszerváltás, elváltam, és egyedül maradtam a fiammal. Tízéves volt, törtem a fejem, hova írassam be gimnáziumba. Tisztában voltam vele, hogy az európai oktatási rendszer sokkal jobb, mint az amerikai, ezért 1991-ben úgy döntöttem, hazaköltözünk. Nem mondom, hogy könnyű tinédzser volt a fiam, elkoptattunk néhány magyar középiskolát, mire leérettségizett. Én közben az Európai Filmakadémiától a Playboyig több külföldi cég sajtóképviseletét láttam el, majd évekig a Magyar Filmszemle sajtófőnökeként dolgoztam. Aztán, ahogy megfogadtam magamban, a fiam leérettségizett, és visszautaztunk Kaliforniába.

– Mihez kezdtél kint?

– Szerencsére ismét összefutottam régi ismerősökkel a szövetségtől, akik meghívtak maguk közé. Most már nem volt akadálya, hogy felvegyenek, hiszen számos magyar újságot tudósítottam a Nők Lapjától az Elle magazinon át a Televízióig. Kilencvenből hetvenöten szavaztak rám a tagok közül, erre még nem volt példa.

– Benne van ebben, hogy magyar vagy? Hiszen a mozibizniszben köztudottan sok hazánkfia érdekelt.

– Lehet. Mindenesetre egyedül képviselem az országot, és ezt afféle filmdiplomáciai feladatnak tekintem. Nem mindegy, hogyan viselkedem, mit mondok, hogyan öltözködöm. A szervezetnek óriási a presztízse. Mi szavazunk a Golden Globe-díjról, és mi vagyunk az Oscar előszobája. Minden újonnan bemutatott amerikai és külföldi filmet levetítenek nekünk, majd a stúdiók alkalmat nyújtanak a színészekkel és az alkotókkal való beszélgetésre.

– Gondolom, ez legalább egy interjút jelent hetente.

– Egyet? Hatot, tizet, sokszor még többet! És mindegyikre alaposan fel kell készülni. Azt szoktam mondani, olyan vagyok, mint az a bizonyos fekete doboz. A sztárokról millió pletyka kering, én viszont személyesen meg tudom szűrni, és őszinte képet tudok nyújtani magáról az emberről. Nem mindegy, honnan közelítek. Ben Afflecktől például meg lehet kérdezni, hogy belejött-e már a pelenkázásba, és lehet úgy is indítani: honnan kapta a Géza keresztnevet?

– Tényleg Gézának hívják?

– Igen. Ben Géza Affleck. A szülei egy ötvenhatos magyar menekült szomszédságában laktak, aki a Géza nevet viselte. Annyira megindította őket a férfi története, hogy a fiukat erre a névre keresztelték.

– Mesélj még a fekete dobozról!

– Erről inkább írnék majd egy könyvet.

– „Ami az interjúkból kimaradt”?

– Mondjuk. Például, amikor Nicole Kidmannel ültünk egymás mellett Velencében… Ez volt az a pillanat, amikor Tom Cruise már nem, és új barátja még nem volt. Fogtam a kezét, jéghideg. „Mi történt, leesett a vérnyomásod?” Válaszul elpityeredett. Ott ült a világ egyik legsikeresebb, leggazdagabb, leggyönyörűbb színésznője, hogy őt senki nem meri megközelíteni! Ha belegondolsz, ez tulajdonképpen így is van. Melyik férfi tudna bármit nyújtani neki, amije még nincs?

– Férfikedvenc?





– Colin Farrel, a Miami Vice sztárja. Bűbájos kölyök! Egy partin találkoztunk, szinte az első filmje után, úgy hat évvel ezelőtt. Éppen menni készültem, amikor szembejön velem egy spicces társaság. Köztük Colin, fehér pólóban, izmosan, agyontetoválva. Félhomály volt, nem ismertem meg. Jobbra lépek, ő is jobbra lép. Balra lépek, ő is. Aztán megfogja a karom, hogy menjek vele táncolni. Megőrültél? Anyád lehetnék! Jól kiosztottam. Másnap jön az interjúra, és összehúzott szemmel rám mutat: „You!” Azóta, ha a városban jár, felhív, hogy itt van a kisfia is, nem vagyok-e kíváncsi rá. Fura anya-fiú kapcsolat van köztünk.

– Előfordult már, hogy felőled érdeklődtek a sztárok?

– Igen. Angelina Jolie például az exférje, Billy Bob Thornton filmjének bemutatóján odahívott magához. „Te magyar vagy, ugye? Hogy kerülsz Amerikába?”, kérdezte. Elmeséltem neki disszidálásom hű történetét. Majdnem elsírta magát. „Ha ebből a sztoriból egyszer forgatókönyvet írsz, azonnal küldd el”, mondta.

– És írod?

– Egyelőre az erről szóló könyvet kell befejeznem, aztán majd meglátjuk.

– Pihenni is szoktál?

– A repülőn pihenek, amikor alszom.

– Nyaralás?

– Elég egy nap Palm Springsben, a sivatag közepén, és feltöltődöm, akár egy napelem.

– Hogy lehet ezt bírni?

– Számomra az a kérdés: e nélkül hogy lehet bírni?