Edith Cavell Norfolkban született 1865-ben. Nagy-Britanniában nővérnek tanult, Belgiumban háborús hős lett belőle. Az első világháború idején szövetséges katonák százait menekítette a megszállt Belgiumból a szabad Hollandiába. Sok mindent lehet nem szeretni Belgiumban, de azt Edith Cavell óta tudjuk, hogy a belga egészségügyi ellátásnak nincs párja Európában. Szóval, amikor Lolánk, kigyógyulva a húgyúti fertőzésből, ismét belázasodott, pelenkájában pedig gyanús piros foltokat fedeztünk föl, nem is vittük máshová, mint az Edith Cavellről elnevezett kórház sürgősségi osztályára.
Hogy miért nem a gyerekorvost kerestük meg? Nos, hát kérem szépen azért, mert szombat volt, és abból kiindulva, hogy a gyerekorvos is ember, itt szombat-vasárnap kötelező békén hagyni őt. Így aztán a gyerkőcöket, akik természetesen csakis akkor betegednek meg ha a) hét vége van, b) az apjuk nincs itthon, a kétségbeesett szülők egyenesen a kórházba viszik. E jól szervezett rendszernek az az eredménye, hogy a sürgősségin órákat kell várakozni, mire az ember gyerekét orvos látja. Ellenben remekül lehet barátságokat kötni hasonlóan ideges szülőkkel. Mi például egy amerikai-francia párossal ismerkedtünk össze, akik George fiukkal várakoztak ellátásra. A háromévesforma George-nak szederszínű volt az arca, patakokban folyt az orra, és percenként három olyan hurutos köhögést produkált, hogy a hajunk égnek állt tőle. Kicsi lányunk George-hoz képest úgy nézett ki, mint aki makkegészséges, egészen addig, amíg kakilnia nem kellett. Akkor ugyanis, arany szívem, nagyon nagyokat szenvedett. Így várakoztunk tehát, amíg végül szólították Petite Lola-t, aki a rengeteg vizsgálattól, ilyen-olyan vételtől meg ultrahangtól mostanra komoly anti-fehérköpeny reflexet fejlesztett ki. Végig is ordította a vizitet rendesen. Lola kórtörténetét megismerve a doktornő újabb vizeletmintát és, igen, székletmintát kért.
Tudja ön, kedves Olvasó, hogyan lehet egy ilyen pelenkás csöppségtől használható vizeletmintát vételezni? Nos, ha már ez az írás úgyis naturálisra sikeredett, leírom. A művelethez egy steril, szájánál erős öntapadós ragasztóval ellátott műanyag zacskó szükséges, amelyet az alaposan letisztított babaőrre ragasztanak odalent. Ezután indul a várakozás. Lolának természetesen esze ágában sem volt pisilni. Próbáltuk itatni, vizet csorgattunk, csikiztük, semmi. A végén úgy döntöttünk, hazavisszük, úgyis jön a délutáni alvásidő, majd akkor megtölti a zacskót. Mondanom sem kell, hogy mire hazaértünk, a tasak tele volt, így Alex kénytelen volt postafordultával visszafuvarozni az anyagot a kórházba. De csak miután leapplikáltam Loláról az öntapadós zacskót. A ragasztócsík ugyanis olyannyira komolyan vette magát, hogy csak a finom bőrrel együtt akart lejönni. Néhány perces családi kupaktanács (lassú, elhúzódó vs. gyors, intenzív fájdalmat okozzunk a gyereknek) után végül gyorsan lerántottam a vizelettel teli zacskót, majd elláttam a szerencsére csak mérsékelten sérült bőrfelületet.
Pisi kipipálva, jöhet a kaki.
Másnap reggel, a nagy mutatvány időpontjában mondanom sem kell egyedül voltam Lolával, Alexnek ugyanis el kellett utaznia pár napra. Gondosan bekészítettem mindent, steril dobozt, kiskanálkát, illatosított tasakot, bátorságot. Aztán eljött a pillanat, és én kanalazni kezdtem az anyagot. A curryszósz ismételgetése segített. A néhány másodperces művelet végére ugyanis szinte sikerült elhitetnem magammal, hogy indiai csemegét kanalazok a dobozba. Csak az a fránya szag ne lett volna… A mintával aztán kocsiba ültem, és pironkodva bevittem a laborba, ahol az edzett asszisztens szemrebbenés nélkül átvette az árut, majd mosolyogva közölte, hogy negyvennyolc óra múlva hívjam a gyerekorvost, nála lesz az eredményt. Ó igen, az örömhírt már Dr. Veldeman közölte: Lola gyanús tünetei valószínűleg az antibiotikum-kúrától származtak. Azóta szerencsére elmúlt a láza, újra boldog, egészséges pelenkás. Én viszont egy ideig nem fogyasztok indiai ételeket.
