Apám szerelme

– Denise! Ne hajtsa azt a lovat! Hová rohan? A vonatot úgyis elérjük! Karl, szóljon már rá! Szóljon rá, végre!
A négyüléses kis homokfutó hangtalanul vágtatott a százados fenyők között, a tűlevelektől puha, széles erdei úton. A kocsis nem szólt a kisasszonyra, ismerte a szokásait, tudta, úgyis hiába. Denise, az öreg professzor elkényeztetett lánya úgy hajszolta a lovat, mintha versenypályán hajtana, s az élete függne attól, hogy elsőnek érjenek a célba.
Apám már nem szólt semmit. Ült az útipoggyásza mellett mély melankóliában, behúzta magát az ülés mélyére, nem nézte az erdőt, nem nézett Karlra, Denise-re is csak ritkán vetette a pillantását.
Hogy mi okozta a balesetet, és pontosan hogyan történt, arról sosem beszéltek. A jobb hátsó kerék valami tuskónak ütközött, megsérült, a homokfutó keresztbe fordult, a lovat alig tudták kiszedni a kocsirúd és a szerszámok fojtogatásából. Denise-nek a válla kiugrott, a bal lábát csúnyán összezúzta. Még estében is fogta a gyeplőt. Apám és Karl néhány karcolással megúszták. A két férfi tette vissza a lányt a homokfutóba, Denise sziszegett, ép kezével fogta a vállát. Visszafordultak. A szanatóriumban szerencsére még ott volt Johann, Denise bátyja, helyre tette a kiugrott vállízületet, rögzítő kötést tekert rá, a lábán a zúzódást ellátta, és szigorú nyugalmat rendelt.
Ez volt Denise második győzelme. Nem akarta, hogy apám elutazzék.

*

Útitársam, mint egy jó dramaturg, elhallgatott. Ránéztem.

– És mi volt az első? És ki ez a Denise? És hol ez a szanatórium? Nem értek semmit…

Katalin, így hívták a hölgyet, akivel Frankfurttól Budapestig végigbeszélgettük az utat, keserűen elnevette magát.

– Nem is értheti… Belevágtam a közepébe… Úgy tűnt, mintha száz éve ismernénk egymást… Gondoltam, Denise-ről is tud mindent…

Katalin a negyvenes éveinek elején járt, naranccsal kombinált, mélypiros, finom pulóvert, elegáns barna szövetnadrágot viselt, és bár saját történetét mondta, élvezetesen, hosszú kitérőkkel mesélt.
Kezdetben a szülőkről beszélgettünk, kinek, mi volt a legnehezebb, ki, kihez állt közelebb. Kiderült, mindketten apásak vagyunk. Mind a kettőnknek jóvágású, jó svádájú édesapja volt. És feltűnően csinos, mindig inkább a külsőségekre figyelő felesége. Amikor apját jellemezte, Katalin hirtelen elhallgatott. Aztán ennyit mondott:

– Apám majd hetvenévesen beleszeretett egy fiatal lányba. Anyánk ifjúkori képmásába.

Ez a lány volt Denise.

Kíváncsi voltam, de nem akartam mohónak látszani. Katalin hosszú szüneteket tartott, időben messze előre és hátra vitte a történet fonalát, mondtam is neki, kiváló forgatókönyv-író lenne belőle. Ám sok foltot hagyott.

– De hol játszódik mindez? Azt mondta, a nagyszülők családja egy felvidéki nagyvárosban élt, onnan költöztek Budapestre. Hol az a fenyvesekkel körülvett szanatórium?

– Ausztriában. Denise apja, György és az én apám évfolyamtársak voltak az egyetemen. Orvosnak készültek. Ötvenhatban negyedévesek voltak, mind a ketten – ahogy akkoriban mondták – az eseményekben kompromittálták magukat. Apám maradt, György átment Ausztriába. Apám sok kitérővel kutatóorvos lett, György nagy praxissal bíró ideggyógyász professzor. Két orvos fiával övék az a bizonyos szanatórium. Kevés gyógyszert használnak a gyógyításban, inkább a természet, a beszélgetések, terápiás munkák, lovaglás, séta – mindez a gyógyítás fontos részét képezi.

– És Denise?

Katalin, mintha életrajzot venne számba, úgy mondta a családtörténetet:

– A professzor lánya. A szeme fénye. György felesége, a fiúk édesanyja egy autóbalesetben az életét vesztette. A fiaik akkor jártak egyetemre. A professzor néhány év múlva megházasodott. Fiatal nőt vett el. Egy magyar tanárnőt. A tanárnő a bejárónője volt. A határ túloldaláról járt át, ott, egy gimnáziumban biológiát és rajzot tanított. Denise késői gyerek, anyja harmincöt, apja majd ötvenéves volt, amikor megszületett.

*

Hallgattunk. Letettünk a szándékunkról, hogy az étkezőkocsiba menjünk, a pincér épp jött, kávét kínált a kocsijáról, kértünk kettőt. Katalin bonbont vett elő…

– Fogalmazhatok úgy, hogy Denise kikezdett az édesapjával…?

– Apa azt mondta, ha ez nem így történik, akkor fordítva történt volna… Lefegyverezte a hasonlóság… Denise annyira hasonlít anya fiatalkori képeire, hogy hihetetlen. S ezzel a külsővel egy merőben más alkat…

– És merőben más életkor…!

– Én sem tudtam ezzel megbirkózni sokáig. Láttam anya szótlan vergődését, apa ideges felszabadultságát. Nem hittem el! És ehhez mégiscsak hetvenéves… Denise huszonnégy.

– A barátja lánya…!

– Igen. Azt hiszem, György apám talán egyetlen igazi barátja.

– Nem is értem… És ő, Denise apja mit szólt az egészhez?

– Nem tud semmit. Apám azon az őszön a vendégük volt. Egy évfolyam-találkozón vették fel újra a kapcsolatot. Leveleztek addig is, de György akkor meghívta. Invitálta anyát is, de ő azt mondta, olyan régen találkoztak, legyenek csak magukban, legalább kibeszélgetik egymást.

Katalin szétharapott egy bonbont, ivott rá egy korty kávét.

– Szegény anya se tudott sokat, csak azt érezte, apa nincs vele. Finom női szimattal azonnal tudta, ez valami komoly dolog…

– Amikor belekezdett a történetbe, a balesetről azt mondta, az volt Denise második győzelme. Mi volt az első?

– Ahogy lefegyverezte apát. Mindjárt az első estén, amikor bemutatták őket egymásnak. Kezet fogtak. Denise apám szemébe nézett, és halkan azt mondta:
– Ne adja vissza a kezemet! Tartsa meg…
– De kisasszony, én a nagypapája lehetnék…
– Az van nekem…
Apám elnevette magát, és megmutatta a jegygyűrűjét.
– Feleségem van, felnőtt lányom…
Denise nem mosolygott, semmi játékosság nem volt a hangjában, csak megszorította apa kezét.
– Ne féljen, tudok viselkedni…

– Katalin, honnan tud ilyen részletesen mindenről…?

– Apámmal mi egész életünkben nagyon jóban voltunk. Anya viccesen még féltékenykedett is. Azt mondta, többet beszélgetsz a lányoddal, mint a feleségeddel. Apa mindenre kíváncsi volt, a lelke egy kamaszé. Minden meglátszott rajta. Közben meg egy igényes, tudós elme volt, hatalmas memóriával és nagy életszeretettel. Denise nekem is ellenfelem lett… Nemcsak anyától, tőlem is elvette apát… Apa így is sokat elmesélt. Láttam a vívódásait, a félelmeit, hogy el ne veszítse Denise-t… Nem találkoztak sokat, a vágyódás sokkal inkább éltette a kapcsolatukat, mint a megélt valóság. Valójában akkor gondoltam végig tiszta fejjel, hogy mi is lehetett ez a késői szerelem, amikor ott feküdt apa a mentősök között, és láttam, hogy mindennek vége. Egy nagy erejű infarktus vitte el.
Megadatott, hogy ott voltam mellette, hogy láttam az elsimuló vonásait, a megnyugvását. Ez hiányzott belőle az utolsó időkben. A nyugalom. Az a belső béke, amely az ilyen korú embereket – ha rendben vannak önmagukkal – jellemzi. Apa végig vívott magával, viaskodott az érzéseivel… elnyugodnia csak órákra sikerült… Nem tudtam haragudni rá.
György eljött a temetésre. Denise-ről nem hallottam azóta sem…

Katalint várták a Keletiben. Címet cseréltünk, de kétlem, hogy újra látjuk egymást.
Ennyi volt. Egy utazás. Egy beszélgetés.
Egy történet, apám szerelme…