Dobó Kata a jég hátán is megél

– A TV2 új show-jára próbálsz már hetek óta reggel kilenctől este tízig jégtáncos partnereddel, Beck Györggyel. A műsor előtt mennyire tudtál korcsolyázni?

– Amennyire általános iskolás koromban, Győrben, ahol akkoriban laktunk, megtanultam a barátaimmal. Tíz éve nem volt korcsolya a lábamon.

– Halálfélelem viszont volt – az első emelésnél?

– Szerencsére emelni jégen csak három hét szárazedzés után kezdtünk, akkor is hevederrel a derekamon, de így is nagyon félelmetes volt. És egyszer a heveder is lekerült… Természetesen maximálisan bízom Gyuriban, hiszen ő profi jégtáncos, de azért elég furcsa volt, amikor felkapott a feje fölé, és úgy megpörgetett hússzor, hogy csak na! Miután már nem szédültem, javasoltam, hogy ide építsünk be egy pihenőelemet – valami olyasmit, hogy fél percig rajta támaszkodhassak…

– Elégedett vagy azzal, hogy Gyurival „sorsoltak” össze?

– Abszolút. Igaz, hogy szinte a fiam lehetne (nevet), de végtelenül türelmes tanár. Nem tudom, hogy fordított helyzetben bírnám-e cérnával, amikor a másik századszorra is a jobb lábát emeli a bal helyett. Ő meg csak biztat, hogy majd legközelebb! Helyes az összes edző, ez egy nagy csapat, tényleg egymásért dolgozunk. Olyan, mint egy forgatás: három-négy hónapig, napi tizennégy óra együtt, és a végére egy családdá verbuválódunk. Teljesen más oldalukról ismered meg azokat az embereket, akiket eddig csak a tévében láttál. Elnézem néha a Szilvesztert (Csollány – a szerk.), aki egyrészt olimpiai bajnok, és nekem ez a legnagyobb teljesítmény, ráadásul nagyon jól korizik, úgyhogy én tényleg drukkolok neki.

– Álmodsz már a versennyel?

– Nem.

– Akkor annyira nem félsz.

– Hát, ezt nem mondanám! Amikor Berlinben a filmfesztiválon voltunk, a Szabadság, szerelemmel minden este „lejártam” a kűrömet az ötször öt méteres hotelszobámban.

– Hogy fogadták a filmet?

– Nagyon tetszett a közönségnek: volt egy nagy vetítésünk, ahova rengetegen eljöttek, és két sajtónapunk, amikor a világ minden tájáról érkező újságírók kérdezgettek. Külföldön nincsenek prekoncepciók sem a filmmel, sem az alkotókkal kapcsolatban. Nincs az, hogy na, milyen színésznő a Dobó Kata, vagy na, mit csinált ez a rendező? Egyszerűen szeretettel várnak. Egy spanyol újságíró például azt mondta, hogy ő a film közben szinte magyarnak érezte magát, és ez büszkeséggel töltötte el a végére…

– Szomorú vagy, hogy nem a Szabadság, szerelmet „küldték” az Oscarra a magyar filmek közül?

– Nem. Én hiszek a sorsban, valamiért így kellett történnie.

– Színésznőként extra rizikó neked egy korcsolyás műsort bevállalni? Hiszen április után is van élet, törött lábbal viszont nehezebb színpadra állni vagy forgatni.

– Egyáltalán nem gondolok arra, hogy bármi baleset érhet, mivel nem végzünk olyan emeléseket, mozdulatokat, ami rizikós lenne. Keményen dolgozom, szeretném meghálálni a nézők bizalmát, szeretetét.

– Élvezed már a mozgást?

– Igen, de tetőtől talpig „fájok”. A kívülről gyönyörű, könnyednek tűnő mozdulatok pokoli nehezek, nem véletlenül kezdik el ezt a sportot ötévesen, mint a partnerem is. De az előbb pont néztem Karsai Zitáékat, fülig ért a szájuk tánc közben – szerintem ez a legfontosabb, és most már én is merek mosolyogni…

– Ha vége a műsornak, maradsz itthon?

– Úgy néz ki, Los Angelesbe kell rögtön kimennem, de ha mégsem, akkor szeretnék elutazni, pihenni egy hétre. Pálmafákról, tengerről, könyvekről álmodozom. Csak repülni ne kelljen – de hogy tengerhez jussak, ahhoz kell, én meg egy idegzsába vagyok attól a pillanattól, hogy felszállt a gép, addig, míg földet nem ér. De a szenvedés ez esetben is megéri.

– Akkor szó sincs hazaköltözésről?

– Olyan értelemben, ahogy ezt mindenfelé megírták, nincs. A lakásom ugyan Budapesten van, a kintit feladtam, most hajóznak ide a bútoraim, könyveim, fényképeim, ruháim. De ettől függetlenül a „kettős életet” folytatom, az a célom, hogy ott legyek, ahol munka van. Ha Los Angelesben adódik valami, akkor barátoknál fogok lakni, de ez nem gond, mert rengetegen vannak, hiszen hét év alatt felépítettem ott egy új életet…

– Ők is színészek?

– Nem jellemző. Például olyan lányokkal találkoztam kint, akikkel még együtt kezdtük a Look of The Year-en (modellverseny, ahol Kata is feltűnt – a szerk.). Évekig nem futottunk össze itthon, aztán Los Angelesben valahogy rájöttünk, hogy tíz percre lakunk egymástól. Jó kis magyar banda állt össze, szóval hozzájuk bármikor mehetek.

– Ahhoz, hogy Amerikában munkát kapj, gondolom, fontos is, hogy helyben legyél.

– Igen. Ha visszamegyek, kell majd néhány hét, míg az ügynököm is megszokja, hogy ott vagyok, bármikor hívhat válogatásokra… A Sztárok a jégen miatt most pont kihagyom a televíziós sorozatok válogatóinak szezonját, de ez benne van a pakliban, és én így döntöttem.

– Még mindig vonz az amerikai karrier?

– Dolgozni szeretnék, nem a hírnév érdekel. Arra vágyom, hogy büszke lehessek a munkáimra, hogy tükörbe tudjak nézni, mert a képességeim miatt kaptam meg egy szerepet. Ha ezt lehetne teljes névtelenségben, akkor azt választanám, de nem lehet, mert népszerűsíteni kell a filmeket, előadásokat.

– Kint rengeteg a munkára ácsingózó színész, miért hiszel még abban, hogy épp egy magyar lány kell nekik?

– Van Amerikában egy színészszakszervezet, legalább kétmillió taggal. Ennek egy százaléka a dolgozó színész – és képzeld el, hogy én benne vagyok ebben az egy százalékban, mivel minden évben részt veszek bizonyos számú produkcióban, amit ők számon tartanak! Úgyhogy bizakodva megyek vissza, főleg, hogy új „arccal” indulok neki, mert mióta barna a hajam, nem jártam válogatókon. A vörössel is jól éreztem magam, de az nagyon intenzív szín volt, néha talán erőszakos, viszont különleges, és lépten-nyomon megállítottak, hogy hol festettem?!

A teljes cikket a február 28-án megjelenő Nők Lapjában olvashatjátok!