Bizony, Lola királykisasszony hazatér a négyszögletű kerek erdőn túlról. Sőt, mire ezeket a sorokat olvassátok, talán már haza is tért. Na, nem azért, mert elege lett a brüsszeli időjárásból, vagy mert nem ízlett neki a belga csoki. Lola valójában nagyon is elégedett volt a távoli ország nyújtotta lehetőségekkel. Ott voltak a legjobb barátai, Washington, Benjamin és Kinga, ott volt kedvenc dadusa, Stephy, meg a kutyák a szomszédból. Aztán a darus ember, aki minden reggel beintegetett az ablakon, és a sarki zöldséges, aki úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Lola elcsen egy szem szőlőt. Na meg az a mindig mosolygós alsó szomszéd, akinek a lakásából olyan furcsa illat áradt ki, hogy a mama meg a papa sokat mondóan egymásra néztek, amikor elmentek az ajtó előtt.
Egyszóval Lolának esze ágában sem lett volna elköltözni a jól megszokott Belgiumból, csak hát a mama és a papa nem kérték ki a véleményét. Eldöntötték helyette is, hogy elég a világjárásból, a gyereknek otthon a helye. Így aztán kénytelen volt Lola is dobozolni. Becsomagolta a kockásfülű nyulat, Süsüt, a sárkányt, meg a Charlie & Lola dévédét, kedvenc kirakós játékát, a zsiráfos kifestőkönyvet, na és persze az új, lila cipőjét – és Magyarországra költözött.
Lejárt az időnk itt, Brüsszelben, kedves Olvasó, hazamegyünk. Az egész lap kevés lenne, hogy leírjam azt a rengeteg dolgot, ami közrejátszott a döntésünkben, és azt a rengeteg mindent, ami kavarog bennünk a költözés kapcsán. Hiszen minden megváltozik.
Az országot, ezt a mi gyönyörű Magyarországunkat hármunk közül csak én ismerem igazán. Lolának és Alexnek minden új lesz. Az ország, a város, az otthon, az emberek, az utcák, a környezet, a munka, minden. Soha sem volt titok, hogy azért vagyunk Belgiumban, mert a munka engem ideköt. Egy család azonban csak akkor lehet maradéktalanul boldog, ha annak minden tagja megtalálja a neki tetsző hivatást, a hasonló értékrendet képviselő barátokat, a kedvenc helyeket, ha mindenkinek csak a szükséges legkevesebb kompromisszumot kell megkötnie. Mi, így hárman, most úgy gondoljuk, hogy erre Magyarországon van a legnagyobb esély. Még akkor is, ha most szinte tapintani lehet otthon a pesszimizmust, ha magasabb a gázszámla, mint eddig valaha bármikor, és ha a külföldiekre sok helyen még mindig ferde szemmel néznek. Adott egy kis család, amely szülőhazáktól, családoktól és régi jó barátoktól távol éldegél, a négyszögletű kerek erdőn túl, ahol a rengeteg munkán kívül nem sok minden más vár rájuk. Innen, a távolból mindig szebb egy kicsit az otthon. Tisztábbnak tűnik a Duna vize és egészségesebbnek London levegője. Néha még én is azt mondom/írom, hogy Lola félig angol, félig magyar lány, pedig valójában ő teljesen angol és teljesen magyar. Mi pedig azt szeretnénk, ha megtanulná, hogy ez mit jelent.
A Magyar Televízió brüsszeli tudósítójaként dolgozni nagy megtiszteltetés. De sok volt a Lola nélkül töltött idő. Még úgy is, hogy tudom, jobban jártam, mint több százezer dolgozó édesanya, akik kötött munkaidejükhöz időzítik a gyereknevelést, a vacsorafőzést, a takarítást, a vasalást és a férjkényeztetést. Tévés tudósítóként a munkaidő rugalmasabb, de sokszor éjszakákba vagy éppen a hétvégébe nyúlik. Hiába miénk, Loláé és az enyém a legtöbb reggel, ha az éjszakai pusziról gyakran lemaradok. Rajongásig szeretem a munkámat, de nincs az a szakmai kihívás, amelyért érdemes lenne lemaradni a pufók babalábak első bizonytalan lépéseiről.
Ambivalens érzésekkel búcsúzunk Belgiumtól. Az országtól, ahol nem közhely az, hogy „mindig esik”, ahol a Flamand észak már-már úgy harcol a Vallon dél ellen, mint annak idején az amerikai polgárháború szembenálló felei. És a fővárostól, amelyet teljesen elszürkített a ragacsos, szürke ködként rátelepedő Európai Unió. De ebben az esős, hűvös, szürke, uniós országban szívünknek kedves embereket hagyunk hátra, és egy munkát, amelyben szinte mindennap tanultam valami újat. Arról nem is beszélve, hogy Brüsszel számunkra soha sem lesz olyan város, mint a többi. Hiszen itt született a mi Lolánk.