Végzet Asszonya-képzõ

„És most akkor esedékes az első részlet. Benne van a szerződésben” – figyelmeztetett azonnal Randitrendi-Mesternőm, a kurzus szakirodalomoktatója, Aranka, majd nyomatékként a vonatkozó részre mutatott. És tényleg. A húszezer. Fizettem. „Hát akkor meg is lennénk! Be vagy iratkozva!” – csapta össze kezeit boldogan. Valami várakozásféle telepedhetett az arcomra, mert még hozzátette: „Na jó, azért mondj valamit Rita, miért jöttél ide? Csak röviden.”

Tudtam, elérkezett az én időm. Nagy levegőt vettem. De alighogy belekezdtem az előzőleg gondosan kieszelt exférjes-barátnős fejezetbe, mélyen a szemembe nézett, és így szólt: „Rita. Nagyon jó, hogy ránk találtál. Mert neked tényleg változnod kell. Folytatjuk az első konzultáción. Akkor összeállítjuk a tanmenetet is. Személyre szabva!” Mindebben volt valami spirituális. Megjegyezte, jó lenne, ha minél gyakrabban jönnék. Hetente kétszer. De inkább háromszor. Vagy négyszer. Megkért még, hogy tartózkodjam a későbbiekben az összevisszaságtól, minden konzulensnek a maga szakterületéhez tartozó kérdéseimet tegyem fel. Ezt meg is magyarázta: „Például tőlem hiába kérdezed, hogy ez a pulóver, ami most rajtad van, jól áll-e neked. Mert azt én nem tudhatom. Ezt csak a stylist tudja.” Meg hogy egyet se féljek, a mozgástanár megtanít járni, a stílustanácsadó stílusosnak lenni, a casanova – kinek felügyelete alatt majd a gyakorlati órán veszek részt egy szórakozóhelyen – csábítani, és a többit nem is sorolom. Mindenekelőtt azért, mert én már tudom, amit önök még nem. Hogy mindez bakfitty ahhoz képest, ami a Végzet négyhetes, rögös útján várt még rám…

Hazafelé még megálltam egy csúf, megfogyott kirakatnál. Szégyenletesen helytelen, Dívához méltatlan módon. De ezt akkor még nem tudhattam. Bámultam a homályos tükörképet – Ritáét vagy a magamét –, és hirtelen vigyázzba rándultak bennem a szervek. Mi van, ha a végén tényleg Végzet Asszonya leszek?!
Aznap éjjel vihar volt. A tévében egy németajkú, amatőr űrtánckart lőttek halomra. Én pedig készültem. Az első konzultációra. Az álom elkerült.

A plázában, oktatásom helyszínén másnap tarka masszává ért a fogyasztani vágyó tömeg. Talán az akciók. Aranka késett. Talán az akciók… „Saci, egyenes lettél?!”– túrt hátam mögül hajamba egy kéz. Megdermedtem. Mert a távolban, a vécéknél, épp a fő-Díva rózsaszín, bonbonmeggy-sziluettje tűnt elő. „Rita vagyok, és nem ismerkedem” – csaptam rémülten a kedves ismerős karjára, mire ő málé zavarban a hajgumibolt felé iramodott.





Aranka friss volt és félrerúzsozott. Kezében hervadó süteménnyel érkezett. Megjegyezte, hogy éhes, lehuppant a kávézó asztalához, szájába vette pitéjét, és elkezdte a tanórát. A formalitásokkal. „Akkor az esedékes tandíjrészlet…” – nyiladozott várakozóan. Ígértem, óra végén megszerzem az összeget az automatából. „Nem! Most!” – szakadt ki belőle egy visszafojtott sikoly, majd széttárta bogárkarjait: „Ez a szabály.”

„Szóval, mi volt az exférjeddel?” – tért aztán kedvesen a lényegre, miközben apróra hajtogatta, és retiküljébe simította a harminckétezer forintot. Én pedig előadtam Rita szomorú múltját, dióhéjban. És akkor Aranka így szólt: „Rita, nincs tökéletes ember, csak tökéletes pillanat. Jó példa erre Indiana Jones, akibe sok nő beleszeretett, pedig ha belegondoltak volna, hányszor volt része halál közeli élményben neki.” Nem kérdeztem. Majd az asztalon álló két pohárra mutatott. „Ezek a poharak mások. Látod? Na, az emberek is ilyenek.” Elégedettség horkant fel bennem. Mert láttam. Legalább ezt. Egyiken ugyanis ott állt Aranka ajkának rózsaszín kenete. Ez már a kurzus önbizalom-növelő része lehetett. Itt muszáj átugranom néhány rövidebb, bár tanulságos epizódot a férfiak legsötétebb oldala és a Mesternőm számára oly kedves poharak kapcsolatáról: izgatóbbnak tartom egy bizonyos „7-kor a szokott helyen” szövegezésű esemesnél felvenni az események fonalát. Ezt az üzenetet Apámtól – és beavatott cinkostársamtól – rendeltem, a tanóra ötvenedik percére. Tudtam ugyanis, hogy idővel át kell terelnem a szót a képviselőre, Rita halmozottan problémás – képzeletbeli – kapcsolatára. Hiszen ott kecsegtetett a szerződésben az ígéret – egy a sok közül – :„Párkapcsolati problémák megoldása”.

A riport második részét a Nők Lapja március 14-én megjelenő számában olvashatjátok!