„Panka elvarázsolt minket…”

A felnőttek fáradtak-álmosak, a nyolc hónapos Panka viszont csupa mosoly és aktivitás. Mosolyog, amikor szorgos, jó étvágyú fiókaként nyeli a reggelijét (ritmusosan tátja a kicsi száját), mosolyog, amikor őrületes sebességgel mászik az asztal alá, hogy megkaparintsa a tilos konnektort. Sok gyereken edződtem – roppantul élvezem a mozgékonyságát –, közben tudom, hogy jó néhány gyermektelen ismerősöm megőrülne e babauralomtól (a cipőmtől például már az előszobában megszabadulok, hiszen egy nyolc hónapos kisember nem kúszhat-mászhat olyan kövön, amelyet besároznak a vendégek). Akinek volt (van) hasonló korú gyermeke, az tudja, hogy sok apróság irtózik az ismeretlenektől, miközben Panka számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy vadidegen arcok tűnnek fel a birodalmában. Olyan bájos kitartással uralja a nappalit – a szoba közepén színes kockák, piros telefon, a sarokban járóka… –, hogy csak a beszélgetés sokadik percében figyelek fel arra, hogy békés-meleg fészekbe érkeztem.

– Nem véletlen, hogy egyre több fiatal pár költözik a város szélére – magyarázza Claudia, miután megetette Pankát, és már magunknak készíti az „ébresztő kávét”. – Valószínűleg azért menekülünk földrajzilag is messze a pörgés-hajtás színterétől, hogy az otthonunk igazi menedék legyen – hiszek abban, hogy életem legfontosabb terepe-menedéke a családom! –, ahol távol lehetünk a ricsajtól, és nyugalmat-biztonságot találunk. Bevallom, munka közben gyakran gondolok arra, hogy milyen jó lesz hazaérni Pankához meg az uramhoz!

– És e biztonságban mekkora a szerepe a kislányodnak?

– Óriási! Sok jót hozott ki belőlem: felelősségérzetet, türelmet, odafigyelést, végtelen elfogadást, szüntelen aggódást. Ha jól meggondolom, Panka elvarázsolt minket. Sajnos nem vagyok hívő, inkább materialista, de abban hiszek, hogy mindig olyan gyerek születik egy családba, amilyenre szükség van. Nekünk rá volt szükségünk. Két pörgős-hektikus ember mellé bepottyant egy érzékeny, nyugodt baba. Nem teszi tönkre az éjszakáinkat az üvöltésével, de tele van energiával és életörömmel.

– Ezért vállalkoztál arra, hogy korán munkába állj? Megnéztem a honlapodat, és a sok rajongó levél között találtam egy kritikusat is. „Miféle anya az, aki a nyolc hónapos gyereke mellett ennyit dolgozik?”

– Ó, erre hosszan is felelhetnék! Ám most legyen elég annyi, hogy szerintem mindenki élje úgy az életét, ahogy jónak tartja. Mi most kirakatban vagyunk az urammal, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek meg kell felelnünk. Közben persze nagy bennem a szeretetéhség, a megfelelési kényszer: szeretném, ha szeretnének, de lázadozom… Eszembe jut egy ismerősöm, akinek a falán egy csomó megsárgult képet láttam nemrégiben: a szülei, nagyszülei, dédikéi… No, ekkor szembesültem azzal, hogy az emberek legfeljebb három generációra emlékeznek vissza. Szóval gyorsan eltűnünk (mi, színészek legfeljebb megmaradunk filmszalagon), és e rövid időben nem vagyok hajlandó mások szabályai szerint élni. Panka egészséges, imád engem, én imádom őt – a csodálatos édesanyám mindenben segít! –, közben tudom, hogy a szakmámból nemigen lehet tartósan eltűnni. És a TV2-ben megbecsülnek, egy szavam sem lehet. Nem csak anyagi a megbecsülés, annál sokkal több! Ha valamit elszúrok, nem dorongolnak le, nem jelentik ki, hogy ennyi volt, elég, hanem azt mondják, semmi baj, majd kitalálunk neked valami jót, valami méltót… Azt már csak zárójelben említem, hogy eltartom anyukámat meg az édesapámat, és bizony az is fontos számomra, hogy a saját életszínvonalunkat megőrizzük. Ugye sokan vagyunk ezzel így…? Ráadásul a jövő héten nem lesz Mokka, és az egész hetet Pankával tölthetem!

A teljes cikket a Nők Lapja március 21-én megjelenő számában olvashatjátok!