Történet a nyílt örökbefogadásról

Néhány éve, egy örökbefogadásról szóló riporthoz kerestem megszólalókat, olyanokat, akik akkor még csak foglalkoznak a gondolattal. Anna és Balázs itt, a Nők Lapjában mondta el, hogy másfél éve házasodtak össze, és a kezdetektől tudják, nem lehet saját gyerekük. Emlékszem, ahogy Anna elmesélte, mennyire félt elmondani a fiúnak, hogy nem szülhet és milyen sokat jelentett, hogy Balázs érzéseit és szándékait ez nem változtatta meg. Már akkor arra gondoltak, hogy egészen kicsi gyereket szeretnének, ezért nem zárkóztak el a nyílt örökbefogadástól sem, vagyis attól, hogy közvetlenül a szülőktől kerüljön hozzájuk a gyerek. Jelentkeztek, ahogyan és ahol kellett, sokat beszélgettek a dologról, elmentek az örökbe fogadó szülők klubjába, megforgatták magukban az ott hallottakat, olyan kérdéseket, amelyekre más szülőknek készületlenül kellett válaszolniuk. Elmondjuk az óvónőnek? Vagy még előbb: elfogadunk-e sérült gyermeket? Gondolkodtak, megadták a maguk válaszait, végiggondolva, mire érzik képesnek magukat. Készültek minden értelemben. Nem siettek, és nem siettettek semmit. Éppen négy év telt el azóta, hogy erről beszélgettünk.
Aztán tavaly, egy nyári napon megszólalt a telefon.
– Az ALFA Szövetségből hívtak – emlékszik vissza Anna -, hogy egy hónap múlva születik egy baba. Egy kisfiú. Kérdezték, szeretnénk-e. Mondtuk, hogy ha lehet, szeretnénk találkozni az anyával, mert… Mert nekünk ez fontos. Látni akartuk, ismerni, meg akartuk kérdezni tőle, miért döntött így, tudni valamit a családról, a közegről, képet kapni arról, hogy honnan, kik közül érkezik hozzánk a gyerekünk. És igen, olyasmit is, van-e valami öröklődő betegség a családban. Úgy éreztük, ezeket tudnunk kell, hiszen, ha elfogadjuk a gyereket, mindezzel együtt kell elfogadnunk őt. Szülés előtt három héttel találkoztunk az anyával, egy parkban. Fiatal lány volt, szimpatikus, szerintem, mi is neki. Nem volt még tizennyolc éves, és akkor vette észre, hogy várandós, amikor már a harmadik hónapban volt. Szörnyű arra gondolni, hogy elvetette volna… Egy ilyen gyönyörű gyereket!…– öleli Mátét. – Még gondolni sem lehet rá… Azt mondta, tanulni akar, folytatni az életét, ezért választotta az örökbeadást. Tudatosnak láttuk, határozottnak, emlékszem, biztatott, hogy nyugodtan tegyük a kezünket a hasára, és kérdezte, milyen nevet adunk majd… Olyan érettnek tűnt! Ebben a döntésben, meg egyébként is.

A teljes történetet a Nők Lapja április 4-én megjelenő számában olvashatjátok!