Kórházigazgatói, főorvosi engedéllyel dolgozhattam a kórházban, de nővértársaim, valamint a többi orvos és a betegek nem tudták, hogy valójában újságíró vagyok. Kisnővérként kerültem az osztályra, ahol várakozásaimmal ellentétben nem csupán ágytálazás lett a feladatom.
Ugyan a riportot később a főorvos letiltotta, mert megijedt attól, hogy ebben a zűrzavaros helyzetben milyen reakciók érkeznek majd a cikkre, én a helyszín és a nevek kihagyásával, őszintén megírtam, hogyan telt el egy napom ápolónőként.
 |
Ezek a tiltások hihetetlen megnyugvással töltenek el.
Másnap reggel hosszan meditálok, mit vegyek fel. Marci, a fotósunk úgy tudja, a nővérkéknek szakmai előírás, hogy miniszoknyában járjanak, vagy feszes, ámde áttetsző vászonnadrágban. (Azzal indokolja meglátását, hogy szerinte a nővérek így javíthatnak a betegek hangulatán.) A Marci-féle szakmai szabályzat értelmében tehát belebújok egy fehér miniszoknyába és egy fehér blúzba. (Vágner doktor egyébként itt kötött bele először a cikkbe: megjegyezte, hogy el kellene már felejteni a miniszoknyás és szűk nadrágos képet, amely az emberekben az ápolónőkről él, hiszen ez nem igaz, ráadásul a betegek nem láthatják meg a nőt a nővérekben.)
A kórházban a főnővér fogad, testhez simuló nadrágban. Elmondja, annyira szörnyűek a kórházi ruhák, hogy mindenki inkább megveszi a csinosabb fehér viseletet a saját pénzéből, és abban dolgozik (de ezt nem szabad megírni). Hozzáteszi: a szűk nadrág azért praktikus, mert munka közben kényelmes, nem akad bele semmibe.
A teljes riportot a Nők Lapja május 9-én megjelenő számában olvashatjátok!
