Rúzsa Magdolna és Novák Péter duettje

Operettország lélekbulvárjai nagyon rámenősek, nyilván ez a dolguk. Ha termék lettél, el is kell ám adjanak, és a terméket illik becsomagolni! Ha nem vagy még nagyon nagy, csak épp’ hogy prime time, meg mainstream – érted, vágod –, szóval ilyen alsó tuti, akkor először életrajzi, feltáró jellegű riportot készítenek veled. Aztán mindig. Mindig minden fontosabb lesz a munkádnál, minden más. Az apád, az anyád, a szerelmed, a kutyád, a kutyád szerelme, az ibizai nyár, hogy romlott párizsit kaptál a sarki boltban. Mindegy, mit írsz, mit játszol, milyen díjaid vannak, ezek senkit nem érdekelnek. Engem sem különösebben, de komoly szaklapok hiányában – tisztelet a kivételnek – mégiscsak furcsa, hogy az ember az alsónadrágjával kerül a címlapra, nem pedig a lemezeivel. Lehet-e még valaha boldog? – olvasom magamról a frontoldalon, és megpróbálok pisztolyt vásárolni az újságostól.

„Nem lesz rövidebb az életem, ha nem írnak rólam. Megmondtam, hogy nem beszélek a magánéletemről. A műsor alatt nem egyszer adtak a szánkba hazugságokat, tényleg mindent kitalálnak, és még minket állítanak be őszintétlennek! Autóba ültek, meg sem álltak hazáig, becsöngettek hozzánk, a szomszédokhoz, én otthon sem voltam. Ezt nem lehet, nem szabad csinálni! Édesanyám kiborult, és hát az anyám, azaz anyám, őt mért keverik bele? Rosszul esik, amikor nem értenek a szóból, amikor látják, hogy minden mondat kínszenvedés, hogy nem történt rendkívüli esemény, és nem is tudok kitalálni egyet sem, de csak azért is. Maradtak hát a ritkán jövő, komoly lapok. Tudom, kik olvassák őket, tudom, miért.”

Jó lett volna együtt csinálni a lemezt, megmondom férfiasan. Érzelmileg, szakmailag, pénzügyileg. Ennél már csak egyvalami volt jobb, látni valakit végre a saját lábán megállni. Látni, hogy ő maga hozza a döntéseit, és még a következményeket is vállalja. Látni, hogy nem médialufit fújtunk, hogy nem karaokeverseny voltunk, hogy nem vág gyomorszájba a szakma, hanem érdeklődik, elfogad és drukkol. Látni, hogy van kifutás, perspektíva, hogy végre nem a végállomásról indulunk a sehova. És még három dalt írhattam is! Nem panaszkodom.

„Nagyon készültem a lemezre, már a verseny alatt. Mi van, ha bejön? Ott fogok állni, és azt sem tudom majd, hogy mit akarok? Láttam, hallottam rossz példát eleget, sokat lehetett olvasni az első két rész tündökléseiből és bukásaiból. Én döntöttem mindenről, szerzőkről, kiadóról, de azért nem úgy van az, hogy növendékként osztottam az észt. Nagyon figyeltem, nagyon próbáltam tanulni, és tanítottak is! A szakmából rengeteg olyan muzsikus segített, és segít a mai napig, akikről nem is gondoltam, hogy valaha szóba állnak velem! Az első lemez, két hónap alatt, néhol saját szövegekkel, zenei ötletekkel, úgy, hogy közben folyamatosan dörömböltek a stúdió ajtaján, hogy mikor lesz már kész, meg hogy mikor érek oda az aznapi harmadik fellépésre? Hogy sikerült, azt döntse el a közönség. Egy biztos, megdolgoztunk érte.”

Mit csinálunk valakivel, aki olyan tehetséges… Nem tudom. Szeretjük, hogyne szeretnénk, ha valaki sikeres, ha valaki nekiugrik, és összejön neki, de azért irigykedünk is, jó sokat. Valahogy a lehúzásra lettünk szocializálva, a fene tudja, miért, talán a történelem, talán mi magunk tehetünk erről. Kevés, rettentően kevés közösségi élményünk van, tudjuk, de ritkán érezzük, milyen (lehetne) együtt. Nem gondolnék én túl sokat a rockzene küldetéséről, valaha ugyan megpróbálta volt megváltoztatni a világot, de hol van már az a tavalyi hó, hol egyetlen nóta is elegendő a forr – a – dalom – hoz? Sehol. Aztán ott toporgok május elsején, Hősök tere, több ezren várnak. A Magdira. Visszatér a hitem, keblemre ölelném az emberiséget, igen, egy fiatal előadó most a közös nevező, vagy a zenéje, vagy mindkettő. Ez azért túlzás? Igen. Lenne, ha közben nem ugyanaz a leányka állna előttem, mint közel két esztendeje, akinek mindenkihez van egy jó szava, aki az utolsó lacikonyhás zsírpapírra is ad autogramot, és mellesleg torkaszakadtáig énekel, tekintet nélkül a veszteségekre.

„Megváltozott körülöttem minden, megváltoztak a körülmények. Minden rettentően gyors lett, én is. Nem figyelek oda a hétköznapi, egyszerű dolgaimra, hogy mit eszem, mit iszom, és ez nem jó. Óvatosabb is lettem, sokan próbálnak átvágni. Ez sem túl jó. Közben meg boldog vagyok, és érzem, hogy most kell megalapoznom mindent. A jövőt. Megmaradni, értelmes lemezeket írni, értelmes dalokat énekelni még nagyon sokáig. Küzdeni fogok, mert erről álmodtam. Hiszek a sorsban, tudom, hogy minek köszönhetek mindent. Megsúgták az angyalkáim. És ezt illik meghálálni.”

A teljes duettet a május 9-én megjelenő Nők Lapjában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Színek, illatok, Provence » • Miért nem vettem feleségül Marilynt? » • Nővérke voltam egy napig » • Nicsak mit beszél? » • 9 kérdés, 9 tanács a makacs női hólyaghurutról » • Sir Anthony Hopkins üzenete egy cukrászdából » • Olasz tészta hússal, zöldségekkel » • 4 szerelmes korosztály »