Végre elszakadni a szülõktõl

Kedves Soma!

19 éves lány vagyok, és sok problémával küzdök. Anyukámékkal lakom még mindig, mert nincs saját lakásom. Van egy barátom, aki 20 éves, neki van lakása, és mondta, hogy költözzünk össze. Felvetettem szüleimnek a kérdést, de nem engednek el. Merthogy én az egyetem mellett ne költözgessek, hanem tanuljak. Ellenben én jól tanulok, kiváló vagyok eddig mindenben. Szeretnék kiszabadulni otthonról, mert saját életre vágyom. Azt hiszik, csak menekülök előlük, mert ahogy nagykorú lettem, lelépek, és itthagyom őket öregkorukra. „Rossz szülők voltunk” – hallom esténként. Én nem akarom őket megbántani, mert szeretem őket… De hogy lehetne finoman, mégis célratörően elmondani nekik, hogy nem lehet ennyire vattába burkolni engem? Semmi nem jut eszembe. Szeretik a barátomat is, ennek ellenére neki sem engedtek.

Nem akarok csak úgy egyszerűen búcsú nélkül elrohanni. Azt hiszem, azért hiszik magukat rossz szülőknek, mert nem engedtek el buliba sehova, csak ha ők is mehettek. Furcsa, de én még csak filmekből ismerem a diszkót.
Kedves Soma, kérlek, valami ötletet adj, hogy hűséges olvasód megoldhassa a problémáját!

Vivi






Kedves Vivi!

Hogy te mit tegyél, azt csak te tudhatod. Elmesélem, hogy én mit tettem. Tizennyolc évesen, ahogy leérettségiztem, azonnal eljöttem otthonról. Apám nagy fájdalmára csak a színművészetire adtam be a jelentkezésemet. Ő azt szerette volna, ha tanári vagy népművelői szakra jelentkezem (végül is valahol az is lettem…), de én ezt akkor nem tudtam elképzelni. Olyan veszekedés volt emiatt köztünk, hogy két évig utána meg sem látogattam. Mentem a saját fejem után, senki nem tudott befolyásolni az akaratomban. Anyám kérlelt, hogy egy évet maradjak még Hajdúnánáson, ott dolgozzak inkább, de felvételt nyertem a debreceni Pinczés Stúdióba, így ott kerestem emellé munkát. Soha egy fillér támogatást nem kaptam a szüleimtől, mindent magamnak kellett megoldanom, amiért végtelenül hálás vagyok, mert tudom, hogy jelenleg is akárhova lerakhatnak a világban, én nem fogok kétségbeesni, a jég hátán is megélek.

Amikor felvételt nyertem a dzsesszkonzervatóriumba, akkor egy betegeskedő barátomnál voltam „bentlakásos cseléd”. Ez azt jelenti, hogy a betegsége miatt neki mindennap le kellett feküdnie ebéd után aludni, tehát mindennap ebéd kellett. Mivel ingyen lakhattam a konyha melletti félszobában, cserébe főztem, mostam, takarítottam rá. Még abban az évben, hogy fölvettek a dzsessztanszakra, ezzel párhuzamosan a kor legnevesebb underground színházába, Jeles András „Monteverdi Birkózókörébe” is. Ez azt jelentette, hogy minden hétköznap általában reggel 9-től délután 2-3-ig voltam suliban, este 6-tól 10-ig pedig a színházzal próbáltam. És mivel senki nem támogatott anyagilag (bár valamennyi ösztöndíjat mindkét helyről kaptam), rendszeres koncertezéssel én tartottam el magam. Sőt, 21 éves korom óta támogatom az anyámat anyagilag is. Soha semmilyen iskolámban, a jelenlegiben sem volt rosszabb a tanulmányi átlagom 4,5-nél. És mindemellett iszonyú sűrűn éltem! És még arra is volt energiám, hogy mindezt naplóban is megörökítsem – merthogy 15 éves korom óta „naplóíró függő” vagyok… Ezt csak azért mondtam el, mert nem igaz az, hogy egy fiatal életébe csak az egyetem fér bele.

A te szüleid tele lehetnek szorongással, félnek az élettől, ezért féltenek téged is annyira. Véleményem szerint kifejezetten ártanak azzal, hogy túlóvnak. Nem tartom egészségesnek, hogy egy 19 éves lány, akinek lenne lehetősége szórakozni (mert nyilván rengeteg olyan kultúra, hely és helyzet van a világban, amikor erre lehetőség sincs), hogy csak filmekből ismeri a táncos-zenés szórakozóhelyeket. Szülőként úgy nevelem a gyerekeimet, hogy bízzanak az életben, magukban, és ismerjenek meg egyre több olyan élethelyzetet, aminek a befogadására már érettek. Az egykori „leány”-, most már „anyalakásomban” a 16 éves fiam gyakorta van egyedül. A hűtő és a mobilja feltöltve, zsebpénze van, ha gondja van, hív. Kifejezetten hálás azért a néhány napért, amit rendszeresen egyedül tölthet. Akkor is beszélünk egymással, de a mi családunkban az a szokás, hogy kölcsönösen bizalmat és levegőt adunk egymásnak.

Soma nemcsak a szülő-gyerek kapcsolat útvesztőihez, de párkapcsolati, önismereti problémák kezeléséhez, megértéséhez is ajánl könyveket. Kötelező olvasmányok Somától »

Az a gyerek, akit túlóvnak, sokkal szorongóbb és bizonytalanabb lesz az életben, mint a többiek. Én feltétlenül megvenném vagy a könyvtárból kivenném a helyedben Bruno Bettelheim: „Az elég jó szülő” című könyvét, és nagy szeretettel és tisztelettel ajánlanám a szüleim figyelmébe. Bettelheim szerint „csak” az elég jó szülő a jó szülő, a túl jó szülő már nem az. Olvasd el, ő hogy ír erről. Ő nagy név a szakmában, 40 éve írt könyve alap-szakirodalom mindazok számára, akik gyerekekkel foglalkoznak. Én mindenkinek ajánlom, szülőnek, gyereknek egyaránt! A lényege a szülő és gyerek közötti lélektől lélekig szóló partnerviszony. Tehát nincs hatalmi dráma, a szülő nem uralja, és ha jó szülő akar lenni, nem uralhatja le a gyerekét. Vagyis ha a nagykorú gyermek a barátjához akar költözni – akiről a szülő is látja, hogy helyes, egészséges lelkületű ember –, az otthonuk alkalmas a normális emberi életre, akkor hadd menjen. Én biztos, hogy a gyermekeimmel való szeretetteljes baráti-partner viszony óvása végett sem merném azt mondani nekik, hogy ne menjenek. Igaz, ők úgy lettek nevelve, hogy ha ilyet mondanék nekik 19 évesen, akkor is lelépnének. És jól tennék. Én is ezt tettem. Khalil Gibran „A próféta” című könyvében így ír erről: „Gyermekeid nem a te gyermekeid. Nyílvesszők ők csupán, kiknek figyelheted a röptét.” Pár év múlva már én sem tehetek többet a jelenleg 14 és 16 éves gyerekeimmel. De ez nagyon nagy dolog. Mert ha a figyelmem rajtuk van, az azt jelenti, hogy pontosan fogom tudni, hogy mikor van rám szükségük. Ha pedig nincs, akkor éljék a saját életüket!
A létezés alaptörvénye, hogy amibe energiát rakunk, az növekszik. Ha a félelmünkbe, szorongásainkba, akkor az (a félelem vonzza a félelem tárgyát), ha a vágyainkba, akkor az.

Minél többet vizualizáljuk azt, amire vágyunk, minél jobban hizlaljuk a hitünket, hogy képesek vagyunk megvalósítani, annál nagyobb az esélye, hogy úgy is lesz. Csak a kishitűségünk, gyengeségünk, félelmünk és türelmetlenségünk állhat bármely vágyunk megvalósulásának útjába.

Nehogy azt hidd, kedves kis Vivi, hogy le lehet élni az életünket úgy, hogy soha senkinek nem okozunk fájdalmat. Persze nem úgy értem, hogy direkt bántunk valakit (az más dolog), hanem hogy sok olyan helyzet van, amikor az önmagunkért való, muszájból megtett dolog a másiknak fájdalmat okoz. És akkor ez kell ahhoz, hogy nemcsak mi, de a másik is fejlődjön. Buddha megmondta, „szenvedés nélkül nincs fejlődés”. Egyébként azt gondolom, hogy ebben nincs igaza. Van olyan élethelyzet, amikor a sok-sok örömtől fejlődünk.

Szóval én azt tanácsolom, hogy figyelj befelé, és halld meg, mit akar a lelked, isteni önvalód, mert az a helyes út. Ne hallgass senki másra, csak erre a belső hangra! És akkor szedd össze az erődet, bátorságodat, és légy hű önmagadhoz, mert minden más a testet és a lelket betegíti. És még valami: a szüleink is fejlődhetnek általunk! A tisztelet nem azt jelenti, hogy a szüleink birtokolhatnak bennünket! Bízzál magadban! Sok-sok erőt, bátorságot kívánok neked!

Soma Mamagésa

Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu

Ha inkább személyesen beszélnéd meg problémáidat Somával (és vállalod, hogy a beszélgetésről készült anyag – amelyben személyed természetesen titokban marad – bekerül a Nők Lapja magazinba), akkor erre a címre írj: somaval@nlcafe.hu Bővebb információért kattints ide! »