Égi ajándék
A negyvenhez közeledvén régóta szerettem volna a két lányunk mellé egy kisbabát meséli Evelin. Ádámmal voltak ugyan problémáink, de ezek legalábbis nekem úgy tűnt rendre megoldódtak. Megtanultam tiszteletben tartani az ő hatalmas szabadságigényét. A harmadik gyereket nem ellenezte, de amikor várandós lettem, pánikba esett. Az anyagiakra hivatkozott, meg, hogy egy háromgyerekes család már nem vicc, abból nem lehet kilépni. Nem értettem, de persze elfogadtam az ellenérzéseit, és már meg is volt az abortusz napja, amikor egyszer csak fordulat állt be: az anyósom közvetítésével lebeszélt a terhesség-megszakításról. Boldog voltam, amíg, három nappal a negyvenedik születésnapom előtt megtudtam, hogy van valakije, és szerelmes. Méghozzá az én nagyszerű férjemhez méltatlan módon a titkárnőjébe.
Kiborultam, folyton sírtam, nem bírtam enni, egymásnak estünk, beszélgettünk, üvöltöztünk. Nem kívánom, hogy megtudd, milyen a földön ülve hallgatni, ahogyan a férjed, akit szeretsz, sziszegve vágja az arcodba: Nem érted, hogy nem akarok veled élni? Ha féléves lesz a gyerek, úgyis elmegyek!
Nem értettem, hogy miért nem mondta meg korábban. Miért hagyta, hogy megtartsam a babát? Ezekre akkor nem volt magyarázat. Később tudtam meg, hogy ő úgy képzelte, mindkettőnkkel fog együtt élni: három nap ott, négy itt, vagy fordítva. Attól is félt, hogyha elmegy a nővel, és nem sikerül a dolog, aztán én visszafogadom, akkor nem tud majd a szemembe nézni, amiért elvetette a gyerekünket.
 |
A hasam csak nőtt, és a benne levő kis magzatot egy sötét kis tömegnek éreztem, magamat egy lealázott rongydarabnak. Irtózatosan sajnáltam magam, hogy ezt tette velem, velünk, hogy terhességgé degradálta a várandósságomat. Tiszta őrület volt: lakásokat néztünk minek is? Egész éjszakákat beszélgettünk át, és elképesztő lelkesedéssel szexeltünk tovább.
A fordulat bennem akkor állt be, amikor egy éjszaka nem bírtam abbahagyni a zokogást, ő rám förmedt, erre kimentem a vécébe, ott sírtam, és kérdeztem a Jóistent, ha van, miért rakta belém ezt a gyereket. Mi volt vele a szándéka? És akkor megéreztem, hogy megvan ennek az oka. Lementem az utcára, befeküdtem az autóba, és hirtelen elmúlt belőlem a mérhetetlen önsajnálat. Az jutott eszembe, milyen pocsék lehet Ádámnak. Úgy éreztem, beteg, és segítségre szorul. Nem én, hanem ő. Visszamentem, és azt kérdeztem tőle: hogyan csináljuk, hogy neked jó legyen?
Attól kezdve mindent elkövettem, hogy jól érezze magát velem. A hiányomat akartam megteremteni, hogy ne tudjon nem engem választani. Nem tettem semmi különöset, csak rengeteget beszélgettünk, azt főztem, amit szeretett, gyertyafényes vacsorákat rittyentettem, bementem hozzá a fürdőszobába, amikor a kádban pihent, és beszélgettünk, beszélgettünk.
És igen, harcoltam is érte. Elmentem találkozni azzal a nővel. Megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy sosem lesz Ádámmal kettesben, mert mi mindig ott leszünk velük. Így is kell? kérdeztem tőle. Igen, kell, felelte. Amikor Ádám megkérdezte, a hét mely napjait töltheti velünk, azt feleltem, nem választok, költözzön el. Amikor eltűnt a ház elől az autó, mondtam a lányoknak, el kell mennem itthonról moziba, majd jövök. Éjfél után jöttem haza. Ádám nyitott ajtót csapzottan, ázottan. Hazajöttem. mondta. Csak álltam. Nem érted? Döntöttem.
Ha a lényeget akarom megragadni, azt mondom, az időhöz való viszonyom változott meg azóta. Amit addig állandónak, adottnak véltem, az attól kezdve, hogy elveszni látszott időlegesnek, és megszerzendő, megtartandó becses darabbá lett. Mint amikor kölcsönkapsz egy ruhát, amely nagyon tetszik, és folyton azt hordod, mert tudod, hogy vissza kell adnod. De ha a tiéd lesz, berakod a szekrénybe, és várod az alkalmat, amikor érdemes fölvenni. Csakhogy az alkalomnak mindig ott kell lennie, mindig meg kell becsülnünk, amink van. Éppen, hogy meglegyen. Ma már azt is értem, miért kellett ennek a kislánynak megszületnie. Égi ajándéknak jött a földre, hogy megértsük végre a világot, magunkat.
A teljes összeállítást, további két történettel a Nők Lapja május 16-án megjelenő, virágzó számában olvashatjátok!
