Aktuális

A bölény most egy lábon áll…

Szabad-e embernek tökéletességre törekedni? – errõl beszélgettünk, amikor elõvette az indián pipazacskóját. Nyolcezer gyöngyszemmel hímezték, és van benne egyetlenegy hibás.

A régiek szándékosan elvétettek valamit, ezzel intették magukat, ne akard a tökéletest! A tökéletesség Isten jelzője, nem az emberé.


Pulában, a nyáron a koncert előtt hatalmas zuhé volt. Aztán csöndesedett az eső, és nemsokára ott állt a vízben több ezer ember, zömmel fiatalok. Álltak, és hallgatták a dalokat órákon át. S ha rajtuk múlik, nem ötször, tízszer is visszatapsolják Cseh Tamást, Bereményi Gézát, aki szokásától eltérően a végén felment a színpadra. És Másik Jánost, ő is eljött. Tavaly a Bárkában eső nélkül is hasonló volt forróság. Fiatalok, húsz-harmincévesek, és az ötvenes-hatvanas korosztály együtt dobogott, tapsolt a nézőtéren. Katartikus előadása volt Cseh Tamásnak, egy szál magában…! Hallgatom a másik szobából, a húszéves lányom harmadszor tekeri vissza A véletlen szavai lemezről a Károlyi-kertet. Azt mondja, a leglényegesebbeket a hetvenes-nyolcvanas évekről Cseh Tamás dalaiból tudja.





– Ti valamit kitaláltatok… Az a csoda benne, hogy a dolog nem öregszik. Sorra meghódítják a régi és az új dalaitok a beérkező fiatalokat.

– Ezeknek a daloknak megvan a hallgatósága. Nem mindenki szereti, de aki szereti, az nagyon szereti. Már az elején gyülekeztek körülötte a fiatalok, azóta már ki kellett volna kopniuk a nézőtérről.

– Jönnek az újak is, seregestől…

– Nem tudom, kinek az érdeme, Gézáé vagy az enyém, vagy közös érdem, de nagyon jó, hogy így van, mert ez élve tartja az egészet. Annál nem lenne szomorúbb, hogy ott ülne a mi korosztályunk, és csak ők. Egyet tudok, a fiatalok nem hülyék, nem sznobok, pusztán azért, mert hajdan ez egy név volt, nem ülnének ott. Lehet, hogy odaszagolnának, de otthagynák. Óvakodom attól, hogy minősítsem magunkat, de azt biztosan mondhatom, itt az előadó nem élt trükkökkel. És még valami: hazugság nem volt benne soha…

– Hogy születnek a dalok? Mindig azt hittem, megvolt a szöveg, arra írtad a zenét…

– Nem. Pont fordítva. Annak idején úgy kezdtük, hogy játszottam valami dallamot, és Géza beindult. Ma is így van. Négy-öt dallamot, zenei hangulatokat szállítok a randevúnkra. Kérdés, vajon melyik az, amelyikre Géza „ráúszik”, az akkor elsiklik velünk, elkezd burjánozni, és szépen íródik a dal. Vannak buktatók, amikor gyenge dallammal érkezem, vagy Géza erőtlen – volt ilyen –, akkor kevésbé sikerült dalok születnek – bár az első pillanatban mindig mindegyiktől odavoltunk, pár nap múlva aztán savanyú mondatokat mondtunk róluk. Hány olyan dal volt évekig parkolópályán, mint a Csönded vagyok… Később elővettük, és kiderült, hogy gyönyörű.
A közös dalíráskor hihetetlen energiákat szívunk el egymástól. A végén mosott rongyként ül az ember. Isten ments, hogy valaki lássa, hogy zajlik! Makogunk, hadonászunk, gesztikulálunk. Keressük a hangokat, a szavakat, hogy ne zavarjam Gézát, fejben próbálom továbbírni a dallamot… Két hibbant pantomimművész látható… Miközben termelődnek a sorok… jegyzetek készülnek. Ezek jó nehéz dolgok. És ez még csak egyetlen dal… És ekkor még nem tudjuk, hogy siker lesz-e. Azt szoktuk mondani, begyűjtünk egy kosárral.





– Mennyi fér bele?


– Körülbelül harmincöt-negyven, abból kiesik tíz-tizenöt. A műsor huszonöt dal, a legjobbak. Mert másfél óránál nem tudok többet énekelni. És ezalatt el kell jutni valahová… Ha jó vagyok, viszem föl a közönséget magammal egy olyan helyzetbe, ahol mind megforrósodunk, mind megbolondulunk egy kicsit. Áttüzesedik az arc, remeg a kéz, és ilyenkor már történhet bármi, recseghet a mikrofon, kidurranhat a reflektor, akkor is valami őrület lesz, vagy csoda, vagy dráma. És egyszer csak, puff! Elhangzik az utolsó dal, és vége. Mind megúsztuk, és mind ott vagyunk egy gyönyörű tó közepén…

– Egy szál gitárral megcsinálni…

– Ma már ezt nem lehetne így elkezdeni. Ma tévé kell, szponzor, reklám. Akkor az a nyomorult világ, amelyben éltünk a hetvenes években, történelmileg egy puha diktatúra volt, egy hazug rendszer, de abban a posványban az ember szabad tudott lenni. És független. Így tudtunk üzenni a kortársainknak. Ma pénz, összeköttetés, karrier – e nélkül semmit sem lehet csinálni. Akkor még egy ócska gitárral évekig tudtunk énekelni. Senki nem jött oda, hogy az a gitár rossz, ami nekem van. Tudta azt mindenki, tudtam én is… csak nem ez számított.

– Hány dalotok lehet?

– Ezerháromszáz körül.

– Néhány női név: Mari, Éva, Irén, Ágnes… és még sokan. A dalokból valók. Az énekes és a nők…?

– Géza pontosan írta, hogy a nők ott vannak az emlékezetünk polcain. Ha egy férfi elmondja, mik voltak a nőügyei, akkor elmondta az élete történetét. Mert a nőbe, mint egy magba, van elrejtve az egész… Én lobbanékony, szerelmes típus voltam, mellette volt bennem egy zabolátlan fiús vadság, ezért tudtam a saját dolgaimat csinálni. De állandóan megérintettek a szerelmek. Ám a szerelem igen bonyolult dolog. A nőkben nemcsak a szépségük és a titokzatosságuk izgatott, hanem mindaz, amit nem értettem bennük és mindaz, amit megértettem. Tény, több volt az, ami titok maradt a nőkkel való kapcsolataimban. Örök naiv maradok velük szemben… De én ezzel az állapottal kiegyeztem. Eljött az idő, amikor már nem akartam a végére járni annak, hogy miért és miért nem… Éreztem, hogy nő és férfi – ez egy más rendszer. És nem hasonlítunk egymásra. Megértettem. Talán, mert nem voltam felületes a szerelmeimben sem. Az utolsó csepp vérig próbáltam…

– Házasságban élsz jó ideje. Két gyereketek van…

– A házasságok többnyire szerelmi házasságok, amikor elindulnak. Amikor választunk, nem tudjuk, hogy a szerelmünk társnak is jó lesz-e vajon. Emiatt kicsit lutri a házasság. De ha intenzíven szeretünk valakit, és jó ösztöneink vannak, többnyire ráérez az ember… Ma az emberek nem adnak időt egymásnak. Van egy testi leméretkezés, elég egyszerű módon, és minden marad a felületen… Nincs következménye, ha otthagyják egymást – hiszik ezt –, pedig dehogy nincs, fájdalmas sérüléseket hordoz mindenki. Az iskolában például a házasságban élő gyerekek vannak kisebbségben… A felgyorsult idő nemcsak a családokat zúzza szét, hanem sok mindent. Nemcsak a kis boltokat, a természetet, az éghajlatot teszi tönkre. A Föld egy nagyon furcsa időszakát éli manapság.
Az indiánok azt mondják, hogy volt idő, amikor a bölény mind a négy lábán állt. Ma már csak egy lábon áll. És ezt ötven évvel ezelőtt mondták az indiánok. Az Antarktiszon elolvad a jégsapka, víz alá kerül az emberiség egyharmada. Mit foglalkozom én akkor dalokkal, könyvekkel, családdal… Miközben a dalokkal, a könyvekkel és a családdal egy jobb világot akartam elérni. Háborúk vannak, gyilkosságok, pofátlan hazugságok, nemtelen tombolás folyik, pedig most már szinte mindenki látja, mi a következménye… És még mindig folyik. Ma nem tudom, mit kéne tenni, hogy javíts a dolgokon.

– Még van benned ilyen vágy?

– Ez nem szűnik meg. Lehet ezen gúnyolódni, de ez van. Látjuk a bajt, útjába akarunk állni. Egyedül kevesek vagyunk, hát a tehetségünket kell elővenni, hogy falat építsünk a hülyeséggel és a rosszasággal szemben.
Vagy így, vagy úgy, valamit még fogok csinálni, csak közben találkoztam egy Nagy Harcossal… vele még megvívok. Vagy az is jó, dőljön csak le egy kicsit pihenni…





– Pár napja elővettem a könyvedet, a Hadiösvényt. Másnap az indián mesekönyvet. Egyiket se tudtam letenni. Honnan valók ezek a különös világú mesék?


– Én az észak-amerikai síksági indiánok életét ismerem, s élem, idestova ötven éve. A Hadiösvény róluk szól, és a mesék is tőlük valók. Egyszer a fiam, András a kiállításáról azzal jött haza boldogan, hogy képzeld, papa, látta egy kiadó a festményeket, azt mondta, illusztrálhatok egy indián mesekönyvet! Kérdeztem, honnan lesznek a mesék? Papa, te annyit tudsz… Mondtam, az nem úgy van, tudok hat, nyolc, tíz mesét, az még nem könyv. De azonnal bedőltem én is, elkapott a hév… És munkához láttunk. Egy barátommal válogattunk az irdatlan mesetárból az indián mesék közül. Irányt kellett szabni. Mint a daloknál. És egyszer csak megmutatta magát, hogy melyik mese akar átöltözni magyar ruhába. Mert az angol szavak mögött indián szavak lapulnak, egy indián öregasszony vagy öregember rejtőzködik mögöttük, aki hajdan mesélt egy fehér embernek. Az, ki tudja, mit színezett rajta. Én ötven éve foglalkozom az indián kultúrával, s ha van érdemem, az annyi, hogy talán sikerült az angolból kiszedni azt, ami nem indián. Mert a mese náluk az életük része, nem altatómese volt, hanem az ismeretek átadásának és a kultúra továbbörökítésének egyetlen módja. Hisz nem írtak.

– A képek szinte önálló életet élnek, mint egy-egy festmény…

– Az is. András mindet megfestette képnek, ez őt dicséri. És én is eltaláltam, úgy érzem. Nem néprajzos mesék, de aki elolvassa, az egy indiánt lát maga előtt. Tényleg jó kézbe venni a könyvet, olyan, mint egy pontos lövés, majdnem a kör közepén… Egész különös élmény volt együtt dolgozni. Apa és fia…

– Táboroztok még nyaranta?

– Az nem pusztán táborozás volt. Az a megélt vágy a szabadság után… Gyerekkorom óta kísért ez a romantikus felhőbe burkolt különös vonzódás a gyönyörű, szabad népek, az indiánok iránt. Ez végig ott volt. Akkor is, amikor képzőművészeti főiskolát végeztem, akkor is, amikor rajzot tanítottam…

 



Ezt tudtam, mégis meglepődtem a Hadiösvény könyvedben a rajzaid láttán. Lovak, indiánok… Finom, kiforrott, könnyed grafikák…


– Szerettem azokat a rajzokat, de látod, most az indián mesekönyvnél föl se merült, hogy én illusztráljam. Régen, a kezdeteknél volt bennem mérlegelés, hogy legyen tovább. Képzőművészet, éneklés, indián lét… De egy kiállító teremnél úgy éreztem, nagyobb és közvetlenebb a színpad hatása. Végül így a rajz helyére úszott az éneklés, és maradtam indián. Erről a világ nem tudott, csak egy szűk baráti kör. A feleségemnek azért elmondtam később, hogy én nyáron az indiánok életét élem.

– Hogy fogadta?

– Velünk jött a Bakonyba. Ott is maradt…

– Gézát, Bereményit, elvitted?

– Lecsábítottam néha, kétszer is lent volt. Fehér embert játszott. Jól érezte magát, de ő nem az a fajta… De Évából indiánt csináltam, és a gyerekek is ott voltak a táborban, még járni sem tudtak…

– A Nagy Harcos…?

– Arra jó, hogy elcsöndesedjem, végiggondoljak sok mindent.

– A síksági indián hogy nevezi az Istent?

– Nagyapa. Tunkasila. Ő intéz mindent. Ő a megfoghatatlan. A nagy misztérium, a nagy titok. Ezt az indiánok pontosan tudták, s tudták a szellemeket is, mint ahogy tudták őket a régvolt magyarok. Őszinte, tiszta, szemforgatás nélküli az indiánok hite. Erről is jó volt üzenni a mesekönyvben.

Ülünk a konyhában, vagy a tűznél már? Még mesél, sokáig. Megnézem magam az indián-tükörben, amelyet most faragott. Borinak is, Évának is.
Már késő van. Dalok vannak a szemében és csöndek vannak a szemében. Láng van a szemében és Füst a szemében… Beszéltem.





Még több az e heti Nők Lapjából:




• Édes keserves kettes » 
• Gyerekekről gyereknapon »
• Kismamaként is szépülj, de okosan! »
• Miért akar minden nő gyereket? »
• Túl az Óperencián »
• Nyíltan és örökbe »
• Indián kerestetik »
• Napfényes levesek »

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top