Találkozás egy indiánnal

Brigitta átpillant a túlsó asztalhoz.
„Miért bámul ide ez a srác? Bunkó! Vagy csak azért, mert lecsúszott a pánt a vállamról… (zavartan megigazítja) Megint mekkora égés!”
A fiú visszapillant a másik asztaltól.
„A rohadt életbe, kibökte a csaj, hogy figyelem, és azt hiszi, hogy… szóval azt, de nem kéne tudnia! Mit gondol rólam?”
„Hülye, beképzelt tahó vagy, kisapám! Azt gondolod, hogy sóváran rám bámulsz, és én is összetojom magam, mint a több csajszi? Azért, mert jó pasi vagy? Mert tulajdonképpen tényleg irtó jó pasi vagy…”
„Ez is csak egy megjátszós tyúk! Tizenkettő egy tucat… De most miért néz másfelé? Lehet, hogy eddig sem engem nézett?”
„Nem szabad ránéznem, mert akkor baj van. Pedig, a csuda vigye el… tudom, ezer kilométerről lerí, hogy csak egy műmajer, de van valami benne. Talán előveszem a tükrömet, és úgy suttyomban?” (Előveszi a kézitükrét, hirtelen mozdulatokkal megigazítja a haját, de közben a fiút figyeli a tükörben.)
„Milyen szép, így profilból az arca! A szája pedig kifejezetten érzéki… Szexuális. Esküszöm, mint Basingeré! Csak nyilván pocsék az alakja, a lábai pedig korinthoszi oszlopok…”
„Meg kell hagyni, jó teste van. Egy konditeremben jól felturbózta magát a csávó. De ilyesmitől nem esünk hasra. Nyilván fogalma sincs, hogy ki Krúdy Gyula vagy Müller Péter. Izomagyú bunkó…”
„Itt jön egy virágárus lány… Küldjek neki? Az olyan lezser dolog, de ez a csaj azt hinné, hogy érdekel, pedig dehogy. Szerinte, ha egy férfi virágot küld, az egy nyálas szatír…”
„Smucig fráter! Sajnálna öt kilót egy fonnyadt virágra! A végén még velem fizettetné ki a sörét is. Egyébként is, tuti, hogy nős, és két kisgyermeke van. Szegény felesége meg azt hiszi, hogy melózik… Esti műszak pénzbehajtóéknál!”
„Lehet, hogy kurva? Valaki egyszer rendesen felcsinálta, és jött a gyerek? Amilyen lúzer! És most kénytelen így keresni a kenyerét… De mit érdekel engem. Csak ne nézne mindig ide! Vagy kancsal, vagy… vagy lehet, hogy mindentől függetlenül jó vagyok nála?”
„Mamlasz! Mamlasz! Mamlasz! Csinálj már valamit, mert kezd az egész az idegeimre menni! Legyél például rosszul, és akkor jöhetne egy jó kis elsősegély!”
„Látszik minden mozdulatán, hogy régen volt férfival…”
„Lerí arról a kéjsóvár képéről, hogy csak egy újabb skalpot akar begyűjteni! Skalpvadász mindegyik…”

– … Indián! Indián! – ront be az ajtón egy vékony, alacsony, kopaszra nyírt srác. A ruhája szerint portás lehet. Odarohan hozzá, és elmotyogja, hogy látta a sarkon, hogy nagy a hajcihő, megérkezett hirtelen több tévés, és igyekeznek befelé. A konyhaajtóra mutat, arrafelé kislisszolhat az udvar felé. A fiú felpattan, közben röviden jelzi a másik két asztalnál ülőnek, hogy próbálják fedezni, ő most lepattan, és mindenkit félretessékelve az útjából, határozottan elindul a konyha felé. Ennyi lett volna? Néhány kacér pillantás, néhány vágykép? Aztán kész, vége, marad mindebből egy sejtelmes, misztikus emlék? Túlzottan sok történt már ahhoz, hogy ennyiben lehessen hagyni a dolgot. És túlzottan kevés történt még ahhoz, hogy ennyiben lehessen hagyni a dolgot. Amikor éppen az asztalukhoz ér, Brigi hirtelen felugrik, és elébe lép annyira, hogy vállaik találkozzanak. A fiú lendülete őt is elsodorja, úgy, hogy az izmos karjába kell csimpaszkodnia. Ekként követi őt ki az ajtón, a szűk konyhán keresztül egy újabb csapón át valamely Lovag utcai bérház sötét udvarába.

– Ezt megúsztuk! – sóhajt fel csibészes mosollyal a fiú, és ahogy kezét kényszeres mozdulattal a hajához emeli, hogy megigazítsa, látszik, hogy hosszú csíkban folyik a vér belőle.
– Te jó ég! – sikít fel Brigi, majd ijedten a szájához kap – Bocs’ csak most látom, hogy megsérült a kezed!
– Az a hülye söröskrigli… Oda se neki!
– Akkor is el kell látni sürgősen, mert elfertőződhet..!
– Egyéb se hiányozna, mint most éjfélkor betoppanni egy orvoshoz: doktor úr, titkos műtét kéne, bibis a kezem! Egy termonukleáris sörös krigli, bumm, elnyeste…
– Nem kell egy tapodtat sem mozdulni, ugyanis, kapaszkodj meg, én orvos vagyok. És orvosként kötelességem ellátni minden rászorulót. Még ha bűnöző is…
– Ó, és másoddiplomásként okleveles mesterdetektív is. Maga Miss Marple. Csiribi-csiribá, itt a világszerte körözött első számú közellenség! Al Capone, Arsène Lupin, aztán meg rögtön én…
– Még a nevedet sem tudom. Persze te meg nem árulhatod el, te így vagy a nagy titokzatos, mert nyomodban az Interpol, az FBI, a KGB meg a sajtó. Inkább nem is érdekel, hogy ki vagy, meg mit csinálsz. Én úgysem tudok egy rendes, tisztes palit kifogni…
– Az olyan úgysem érdekelne téged…
– Nekem meg doktor Sigmund Freudhoz van szerencsém! Várom a további diagnózist! Apakomplexus, elfojtás, túlfokozott libidó, szexuális kielégítetlenség… Na, inkább mutasd a kezedet… A vágás szerencsére nem mély… – zsebkendőjére kis kölnit fröccsent, és megtisztítja a sebet. Közben hosszan nézi a különös, girbegurba kézfejet, és megsimogatja. – Tehát hogy hívnak?
– Szájmon vagyok.
– Jó, szóval Simon. Én meg Brizsi. Azaz Brigitta.

A ház kapuján egy kutyáját sétáltató idős úr jön be, ők régi ismerősként köszöntik, és kisétálnak. A sarkon ráfordulnak a Nagymező utcára. Az eső szemerkél, némán mennek egymás mellett. – Sziú! Hát ez esküszöm, hogy Sziú! – kiabál ki valaki az egyik presszó kapujából, és máris megjelenik egy köpcös, bajszos férfi túláradó lelkesedéssel. – Ugye, te vagy Sziú? – kérdezi, és választ meg sem várva átöleli és megropogtatja – Láttalak a tévében! Fantasztikus voltál, amint kicsaptad Pacskievet, azt az ukrán majmot! Az egy pancser hozzád képest. Engedd meg, hogy bemutatkozzam: Bajor Imre vagyok, a híres magyar színész. Az előbb dumáltunk Kamarás Ivánnal, ő nem olyan híres, mint én, de felvette a meccsedet. És hogy kerülsz te egyáltalán ide? Tegnap még Kijevben bokszoltál a világbajnoki övért! Egy ilyen meccs után én három napig feküdnék a hotelben merevrészegen…
Játék ez? Komédia? Lidérces álom? Brigi hátrább lép, és döbbenten figyel. Miről is van szó? Szemvillanások, menekülés, ismerkedés, aztán Bajor Imre, aki a Hyppolit óta a kedvenc színésze, most meg ez a sok zagyvaság: Sziú, boksz, Kijev, világbajnokság… Miről is van szó? Te jó ég! Végre akad valaki, aki esetleg, akivel talán össze is jöhetnénk, aztán mik nem derülnek ki? Jó, tudom, minden férfi zavaros, de ennyire? És egy mukkot sem értek az egészből.
– Buktam. Kérdezz! Vallok… – szól a fiú.
– Te nem tudod, kivel andalogsz??? – mered rá Bajor művész úr. – Hát ez egy csoda! Ez egy fenomén! Ez olyan, mint Muhammad Ali volt. Ha egybegyúrnák Tysont és Robinsont, meg Kokót! Ez Simon Thorpe, a Sziú, a középsúly egyesített világbajnoka!
– Hát igen… Be kell valljam. Lehet, hogy így nem fogok imponálni, de nem híres bűnöző vagyok, hanem egy huzatos agyú bunyós.
– És akkor miért kellett kirohannunk, mi volt ez a menekülés? – kérdi döbbenten Brigi.
– Jöttek valami tévések, kibökték, hogy Pestre jöttem a meccs után, és nem akartam a cécót… Ezért spuriztam ki. Apai ágról indián vagyok, anyai ágról magyar. Most, hogy a közelben volt a meccs, gondoltam, átugrom ide, megnézem, honnan is vándoroltak ki a felmenőim, aztán holnap reggel utazom is vissza Coloradóba…





Bajor művész úr visszarohan, hogy kicsődítse a nagy hírre a bent szórakozó embereket, de mire kijönnek, csak egy hajlott testű öreg koldus áll ott. Imi talán picivel többet hörpintett a kelleténél, gondolják, holott csupán arról van szó, hogy Brigi és Simon időközben a Hajós utca egyik kihalt szegletében jár, aztán kimennek az Andrássy útra, az Oktogontól a Nyugati irányába. Simon mondja, nagymamája mindig mesélte, hogy a legnagyobb magyar színésszel, valamilyen Gyulával laktak egy házban, aki még Chaplinnél is jobb volt. Ez nyilván Kabos Gyula lehetett, jut eszébe Briginek, ráadásul néhány hete a WestEndből kijövet a Kossuth mozi mellett látta meg az emléktábláját. Odakanyarodnak a Váci út eleji kopott szürke házhoz. Brigi szabadkozik: ő nem ért a bokszhoz, nem is szereti nézni a tévében, főleg, hogy a Sportcsatornán, ami a legjobb, a meccsek végén egy hebegős, kopasz újságíró mindenféle zagyvaságokat összehord róla, Simon elmondja, hogy őt nem annyira a nagyokat mondó kommentátor, mint a nagyokat ütő ellenfél zavarja. Ő is magányos, de a boksz annyira aszkéta életmódot, annyi lemondást igényel, annyira maximális összpontosítást, hogy amíg a pályája tart, aligha lehet tartós kapcsolata, legfeljebb egy-egy meccs után tudja ideig-óráig megosztani magányát.
– De most már híres vagy, gazdag, sikeres, miért muszáj még harcolnod?
– Mert harcosnak születtem. Mert úgy érzem, hogy mindig bizonyítanom kell. Mert hajt valami belül. Mert mindig az az érzésem, hogy az indián és zsidó ősök összes harcát a létért, a fennmaradásért nekem kell megvívnom, és diadalra vinnem. Mert úgysem akadna lány, aki hosszabb távon elviselné a raplijaimat, hevességemet, lobbanékonyságomat, szenvedélyességemet.
Csendben ballagnak a körúton. A Vígszínháznál pizzás autó áll meg mellettük, nagydarab, tréningruhás férfi száll ki fütyörészve egy dobozzal. Brigi rámutat:
– Ő a Farkas Péter, a kilencvenes évek legnagyobb magyar sportolója! Legközelebb meghívlak hozzá egy igazi Indián-pizzára!
Legközelebb?! Lesz-e legközelebb?! Egymásra néznek, és amint megfogják a másik kezét, benne van, hogy értik, sejtik, tudják, aligha lesz folytatás. Az egyik kapunál megállnak. Brigi kulcsot vesz elő, és kinyitja. Int, jöjjön. A lift nem működik, gyalog mennek fel a mosókonyhából átalakított egyszobás lakásba. A falon nagy Johnny Depp-plakát, néhány Klimt-reprodukció, dedikált Cserhalmi-fotó, sok szertehagyott könyv, a főzőplatninál nyitott Nők Lapja Lajos Mari tanácsaival. Brigi lehuppan a reggel óta még bevetetlen ágyra, bekapcsolja a tévét – egy olasz csatornán valami idióta vetélkedő megy –, és szelíd kézmozdulattal odahúzza maga mellé a fiút. Ülnek egymás mellett, aztán… aztán hosszan serceg még a készülék az adásidő végén…

A csudába – gondolja másnap reggel a taxiban Brigi –, máskor mindig dugó van, és fél óra, amíg beérek a kórházba, most meg pillanatok alatt ott leszünk…
Furcsa város, furcsa érzések – így Simon. Ilyen még nem fordult elő… Lehet, hogy szerelmes vagyok?
Bent osztályértekezlet lesz, a főnök majd megint mondja a hülyeségeit az átszervezésről, este meg az ügyelet miatt későig bent kell maradnom, ő meg elutazik…
Most nem bánnám, ha lekésném a gépet… Este New Yorkban az a taknyos Larry Carlson-show, holnap az NBC-ben bejelentem a Roy Jones elleni meccset… Bár maradhatnék…
Nekünk csupán egyetlen éjszaka, másnak egy egész élet… Milyen szépen írta ezt le Anna Seghers! Találok végre egy indiánt, és neki is mennie kell. Új harcok, új meccsek…
Szólni kéne valamit… Ülök csak itt, mint egy rakás szerencsétlenség… De mit mondhatnék?
Mi az, nem mersz megszólalni, nagy bajnok?! Mindjárt elbőgöm magam…
A taxisofőr arca hirtelen felragyog:
– Jaj, most ismerem csak meg a naccsasszonyt! Csak azt nem tudom, hogy melyik. Kovács Kati vagy Janics Natasa?

Tippelj! • Melyik Nők Lapjás szerző írta a közös regény első, második, vagy harmadik részét? Tippjeidet írd meg a fórumon, a regény blogjában elolvashatod az előző részeket, és ide kerülnek fel a ti folytatásaitok is! Katt ide! » • A regényünk harmadik része a Nők Lapja május 30-án megjelenő számában olvasható, a folytatások pedig a nyár folyamán minden héten – más-más újságírónk tollából. • De folytassátok ti is a történetet itt, a Cafén, találjatok ki szereplőket, fordulatok, kapcsolódjatok be egymás írásaiba, fűzzétek tovább közösen a sztorit. A legjobb „hozzáírók” lehetőséget kapnak arra is, hogy egy-egy részt ők írjanak meg a Nők Lapjában! A történet folytatását írd meg maximum 3000 karakterben és küldd el ide! »